A Warknife bandanév egy viszonylag fiatal olasz (Lecce beli) csapatot takar, amit 2005-ben a máig két alaptag Cesare Zuccaro (dobok) és Simone Mele (gitár) hívott életre. A banda biójából jól láthatóan kiderül, hogy átmentek mindazon viszontagságokon, amiken egy fiatal lelkes csapat általában kénytelen átmenni. A 2007-es demo és a 2009-es első Dream of Desolation nagylemezen át 2013-ig szinte folyamatosak voltak a tagcserék. Az összecsiszolódási folyamat során a kezdeti célnak kitűzött bay area thrash / death zenei vonal is szépen alakult lemezről lemezre, ami egy organikusnak tűnő folyamaton keresztül először a modernebb death megközelítésben, majd a jelenlegi post-hardcore elemekkel is operáló modern melodic deathben öltött testet. Hogy ez lenne-e az az állomás és az a zenei kifejezésforma, ami a végső cél a csapat számára, azt majd csak az idő és egy esetleges következő nagylemez lesz képes bizonyítani, vagy cáfolni.
Minden esetre itt van nekünk az első kiadós, sorban a második nagylemeze a csapatnak, ami az Amorphous címre hallgatva beszédes lenyomata a fentebb említett folyamatos zenei átalakulásnak. A nyitó, talán kicsit feleslegesnek is ható intro tétel után a kettes The Infected Enigma úgy robban be a képbe, mint egy korai The Haunted tétel. Intenzív, arcbamászó riffhalmaz, acsarkodó vokál. Változatos tempók és szokatlanul tekervényes riffhegyek emelkednek és omlanak, mindvégig magasan tartva az érdeklődést. Remek kezdés. Mielőtt elkönyvelhetné az ember a csapatot egy sokadik The Haunted, Soilwork, kései In Flames klónként, a Bleeding Sunset azonnal rácáfol erre a képre a visszafogott kezdésével, kimondottan progos dallamvezetésével, lebegős középrészével, poszt-hardcore-os kiteljesedésével. Persze azért a korai bay area death / thrash gyökerek sem múltak el nyomtalanul, amit a Behold Regression zaklatott szerkezete, tekerős főtémája izgalmas bedurvulás-szösszenete ismét csak túlemel a tipikusság keretein, ami pillanatokra még a Testamentet is megidézte bennem. Ugyan ezen a hangulati / szerkezeti vonalon mozog a záró F.A.I.L. is. Mi több, a totális post-rockos elszállás sem áll távol a csapattól, amit a kiművelt, alattomosan kiteljesedő, akusztikus gitárokkal bőven operáló The Veil Fragments és a lemez talán legkiemelkedőbb nótája, az élményszámba menő klasszikus szólóval megáldott Shining Phoenix bizonyít ékesen. A hangzásképet markánsan meghatározza Simone Mele lehangolt, horzsoló gitárszoundja, Daniele Gatto hol hajókötélként dörgő, csattogó, hol a zenét kiszolgáló módon visszahúzódva dörmögő basszusa és Marco Landolfo jellegzetes, valahol Marco Aro és Björn Speed Strid orgánuma közt elhelyezkedő acsarkodása.
Igazából az Amorphous nem hibátlan, nem tökéletesen egyedi, nem az év lemeze, még is kellően agyas, kellően dallamos, kellően változatos és jól megszerkesztett ahhoz, hogy felkeltse, majd fenntartsa az erre fogékony fülek érdeklődését. Azt hiszem a fentebb említett csapatok azon hívei, akik bírják a megtekert tempóváltásokat, indirekt szerkezeteket, kifejtősebb hangulatvezetést, mindenkép tehetnek egy próbát a Warknife-al, mert megéri. Nálam még tuti jó ideig nem fog kikopni a lejátszóból.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.