Az előző Ea lemeznél Illés András barátom segített ki információval, miszerint ez a zenekar (?) egy ősi letűnt civilizáció nyelvén mesél azon ősi letűnt civilizáció történelméből. Ehhez a koncepcióhoz nagyon jól párosul az az annyira azért nem felhasználóbarát szemlélet, hogy önmagukról semmit nem osztanak meg a tagok. Nincsenek arcok, és nevek. Valahonnan a Sumér birodalom egyébként is nehezen összerakható históriájából emeltek ki egy istent névadónak. Ki tudja, talán a mi őseinkről van szó itten?
Majd a tizedik perc vége után azon vettem észre magam, hogy a fejemet rázom. Mi van? Funeral doomban fejrázás úgy, hogy az még gyakorlatilag funeral doom marad??? Elképesztő.
A tégla egyetlen darabja nem passzol igazán az összképbe, és az a hangzás. Ősi civilizáció, és 22-ik századi megszólalás? No mindegy, jöhetnek a rakéták… TUDOM! Köcsög vagyok, ezzel az bugyuta nyers megszólalás mániámmal, úgyhogy ezt most csak itt elmakogtam, nem teszem a mérlegre a pontozáskor.
A hosszú dalokat eléggé fifikásan kell ahhoz megírni, hogy hassanak, és ennek a dolognak is megvannak a nagymesterei – bevallom, nem egyértelműen az Esotericre gondolok, ott én néha unatkozom. Inkább a lágyabb zenék képviselőinek hosszú dalait szoktam szeretni, például a Porcupine Tree-től olyanokat, mint a Russia On Ice, vagy a Time Flies, vagy akármelyik Pink Floyd monstre dal, pl. az Echoes. Túltorzított gitárból nem szoktam bírni ennyit egyszerre, bár itt az Ea esetében ez a probléma többé – kevésbé ki van küszöbölve – kiállás az első negyed órában és az utolsóban… Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy már a lemezből ennyi lement.
És NEM jönnek vissza a kórusból zsízsibe, akusztikus gitár lép a színre finoman, lágyan, a háttérből meg szőnyegszintetizátor.
Összesítve elég nehéz egy ilyen alkotást pontozni, mivel az extrém ötlet extrém idegállapotot is követel az embertől, hogy befogadja ezt. Utálom a producerrel született lemezeket, de ha én lettem volna itt a producer, azt javasoltam volna, hogy a lágy – halk részek legyenek még ennél is eseménytelenebbek – és akkor a saját ízlésemre ferdítettem volna a szerző(k)ből kijövő spirituszt – szóval nem, nem is mondanék semmit nekik, és eleve egy idióta példa volt ez…
Azért a funeral doom beégett stílusjegyei jelen vannak, ami előny is és hátrány is. Formabontó egy lemez ez kicsit, illetve maga az Ea úgy formabontó, ahogy van, viszont a stílus kötöttsége egyértelmű, vagy legalábbis, ha a kötöttségeket levesszük, akkor nem lesz funeral doom a művészetük tárgya.
Nekem konkrétan a 25-ik perc előtt lett egy kicsit nehéz az A Etilla hallgatás, leginkább a dob miatt. Aki viszont a műfaj megveszekedett híve, az bizonyára nem fog ilyenek miatt fennakadni. Pontszámom kanyarog az objektív megitélés felé, mert nem élveztem annyira, amennyi a végeredmény lett. Hatalmas megoldásokat hallottam viszont (felhígítva középszerűekkel), így kötelességemnek érzem bólintani, illetve tisztelni ezt a kiadványt is. Örömmel teszem fel az előző – a banda nevét hordozó – anyaguk mellé a polcra, és fogom is még hallgatni.
Próbáltam a cikket színesíteni valamivel, de ezek tényleg komolyan veszik az arctalanságot. Még a Solitudenál sem találtam semmit róluk.
<a href=”http://eadoom.bandcamp.com/album/a-etilla”>A Etilla by Ea</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.