Doom / sludge metalként tipizálja a Metal Archives ezt a csapatot, aminél rosszabb bélyeget nem is tudnék rá találni… Post metal ez a javából, amire igen hamar rá lehet kattanni, és nem is enged tovább nagy hirtelenjében. Jópár megállót lehet utazni vele a szó szoros értelmében. Sokan drogos zenének tartják a grunge-ot. Én nagy grunge fan vagyok, de drogos zenének sosem éreztem. No ezt viszont igen.
A belga kvartet 2007-ben állt össze akkor még Timer néven (szerintem ez a név jobb volt), és ez a második lemezük. Hát persze, hogy egy orosz kiadó vállalta be a kiadását, ilyen csapatok nem kerülnek a Nuclear Blasthoz, de jobb is.
Lényegretörő kezdés, semmi púder, pár másodperc felvezető, és jön is a zúzda. A harmadik percben induló… ööö… izét nem nagyon tudtam értelmezni. Olyan, mintha visszafelé játszott zene szólna. Igazából nagyon idegesítő, de az is, hogy nem jövök rá, mi ez… Aztán alig másfél perc után jön egy basszusgitárra alapozott elhalkulós rész, ez jól hatott, és bíztam benne, hogy mivel ilyen hamar feltűnik egy ilyen megoldás, ebben nem fognak később sem fukarkodni. A szépen megírt és megvalósított ének fokozta az izgalmaimat, egészen ügyes. Majd szaxofon vezeti ki a dalt.
Nagyon örülök neki, hogy a metalban a hosszú évtizedek gitár uralma után végre kezd visszatérni, vagy inkább megérkezni a basszus szerepe (túlzottan sosem volt neki sajnos). Volt pár vitám sok rockerrel, hogy mi a metalban a legfontosabb hangszer, és tízből nyolcan a gitárt mondják. Ez ismét egy olyan pontja a dolgoknak, amikor már lassan nem is érzem magam rockernek. Nem értettem egyet ugyanis, de mára már eljutottam oda, hogy egy ilyen vita esetén megtartsam magamnak a véleményemet. Más kérdés, hogy ezt a zenét, amiről most dumálok sokan nem is tartanák metalnak.
A második (My Triumph) szerzemény már jobban elrugaszkodott, eleve a kezdés hosszú akusztikus témákból áll, csak öt perc elteltével érkezik a zúzda. A dob megoldásairól kicsit később Nick Mason minimalizmusa jutott eszembe, a háttérben varázsoló szintetizátor és a gitár pszicho jellege miatt meg úgy ánblokk a Pink Floyd. Itt már nagyon erősen felívelt a pontszámom, konkrétan 10-en állt, és azt kívántam, hogy bárcsak ilyen elvont, filozofikus merengés legyen az egész korong.
A Vallo Etendinél tovább süllyedünk bele a sámánisztikus hatásokba, és a lassulás is fokozódik, ami egyeseket elriaszthat, persze én inkább azoknak írom a cikket, akiket megszerzek vele a banda számára… Sőt, ez inkább csak egy hidat ver a lemez eleje és vége közé, ahogy a Marwarma meg becsukja a kaput a végén.
Mikor idáig értem az anyag hallgatásával, esett le, hogy tulajdonképpen négy dal hangzik el, kettő csak a hangulat fokozását szolgálja, és ez így egészében rendben is van, mivel a csapat tud hosszú dalokat írni. Egy időben sokat pörögtem ezen a témán, mondván minek kezd bele hosszú dalok írásába olyan zenekar, amelyik nem tud. Hehehe…, én ezt értettem mondjuk annak idején a Machine Headre és a Metallicara is, mivel dög unalmakat képesek összebazseválni kockatéglákból teljesen feleslegesen. A hosszú dalokat kérem fel kell tudni építeni, és ez a belga társaság ezen kritériumnak maximálisan eleget tesz, megtaníthatá erre a szóban forgó két túlértékelt csodát is (A MH mondjuk első pár lemeze kiváló, de ott még nem is akartak operát írni).
A lemez második felén radioheades témák, és enyhén Yorke hangját idéző énekek hangzanak el (mondom enyhén!). A Reverieben meg szerintem effektelt hegedűt is hallunk.
Hangpróbás kőmetálosok félhetnek, hamarosan jövök ezzel a tök fasza lemezzel!!!
Nagyon tisztességesen összepakolt, letisztult, szórakoztató, mit mondjak még, na! Hallani kell. Post fanoknak kötelező mű!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.