Ha a tegnap megírt Lepra cikkemben arra utaltam, hogy a Darkthrone vonalat viszi a csapat, akkor ez itt duplán érvényes. Tudom, hogy valamennyire következetlenség részemről, hogy egy ilyen alkotásra jó pontot adok, miközben a doom, stoner vagy death lemezeket a sablonosság miatt lehúzom, de ezt a műfajt képtelen vagyok megunni. Így kérem bocsássák meg vétkemet…
A másik hasonlóság a Leprával, hogy a Dunkelheit is szegedi társaság, ők trióban dolgoznak, valamint tulajdonképpen a banda a Lepra három (kettő) ötöde. Itt az alakulás 2006-ra tehető, és sok – sok demót követően ez a második nagylemez.
A berobbanó első dalról kapásból a Panzerfaust vagy a Transilvanian Hunger jutott eszembe, igaz, itt egy kicsit változatosabb a dob, hiszen a TH lemezen elejétől a végéig a blast megy. Viszonylag hosszabban van nyújtva, mint egy megszokott számhossz, de ez kell is, hiszen így teljesedik ki, és tölti be az embert a légköre. Már a vége előtt leszűrtem, hogy a szegedi srácok a pontosság terén is követték a norvég mestereket, nem szívbajoznak azon, ha egy-két pörgetés nincs a helyén. Nem is kell…
A másodjára következő The Path of the Awakenedben már erősen érezhető, hogy ugyanaz a Nebel pengeti a gitárt, mint a Leprában. Harmóniagazdag, izgalmas, gyorsan befogadható játék. Igazából a stílus egyik ismérve ez lenne, aki erre nem képes, szerintem ne is kezdjen bele. A dobnál hallok viszont problémát a duplázásnál, és nem lehet eldönteni, hogy Damned bal lába a gyenge, vagy két lábdobbal dolgoztak, és maga a hangszer az, ami a hiba forrása. Mindegy, mert a pergői és a jobb kéz is a helyén van, így inkább csak pikantéria a jelenség.
Itt az énekért is Nebel a felelős, a hangja kellően ronda és profi ahhoz, hogy megkoronázza a művet, az effektezés is okés (enyhe zengető van a hangján).
A The Endless Dream elején átsejlik egy kicsit a basszus is, és hallani, hogy ha rendesen lett volna keverve, tudna hozzátenni még pluszt az összképhez. A dal végefelé viszont a dobnál van egy csúnyább félreütés, ami még mindig ingerküszöbön belül van. Másokat már zavarhat. Én rálegyintenék.
Nagyjából ez a fajta ügyes harmóniákra épített black metal az, ami a lemez hátralévő részét kitölti, és a Darkthronenál annyival többnek is érzem, hogy a dobtémák jobban meg vannak variálva. A hangzás kitűnő, mindenben olyan, mint ami egy black metal lemezhez illik, a sztereókép nagyon szép, és mivel ennyire jók a gitárakkordok, még azt is elviselem, hogy erősen kinyírja a basszust.
A komám észrevétele a sablonossággal kapcsolatban természetesen itt is él (lássák Önök a tegnapi cikkemet), de emellett ez egy nagyon stílusosan és minőségin összerakott lemez, igazából semmibe nem tudok belekötni ténylegesen a fent említett apróságokon kívül (tessék gyakorolni a duplázást – ha nem a hangszer a ludas! :-)).
Az újonnan egyre vakmerőbb, és összetettebb, újítóbb alkotások iránti tiszteletből nem akartam rá először ennyit adni, de a gitárjáték a végére egészen elvarázsolt, annak ellenére, hogy valamelyest egysíkú is. 1995-ben ez a kiadvány mindent vitt volna. Ma egy nagyon kellemes nosztalgia, és elégedettségérzet az, amit nyújt.
Szép munka, így tovább!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.