2011. környékén hallhattunk először a Karstról a Cleaning A Cave című lemezük kapcsán. Az akkor egy jó kezdésnek bizonyult, punkos – blackes alapozásnak, amiről érezhető volt, hogy sokat fog még fejlődni a társaság, mivel eléggé sikerült elrúgni magukat a műfaji kötelezvényektől, és hozni valami izgalmasat. Czakó Dani dobos és akkor még gitáros hathatós közreműködésével készült az a kiadvány, viszont nem sokkal utána a tényleges csapat is összeállt, így ez a lemez már egy konkrét zenekar képét mutathatja.
Zavarban vagyok, amikor a Karstot kategorizálnom kell, mert bár hallok benne egy kisebb adag black metalt, legfőképpen a sikoltva károgó ének miatt, és Dani dobolása is leginkább erre hajlik, viszont a gitár szerintem egyáltalán nem blackes, inkább hallom sokszor funkynak, vagy alter rocknak némi punk éllel. A post rockhoz viszont nem elég modern, a basszusgitárral együtt hallgatva meg már egyenesen – nem tehetek róla – a Red Hot Chili Peppers ugrik be sokszor.
A Halogató kezdésekor azonnal átjön a szimpla hangszedők könnyen befogadható barátságos tónusa. Ez a gitár nem dörög, nem morog, nem nyom el semmit, mégis hallható, de csak a saját tónusában. Ez lenne a gitár hangja, bizony… A sorvégi bontott akkordok pedig könnyeddé, már-már nyáriassá teszik a hangulatot, ahogy a második dal kezdése is. Viszont utána gyorsan triolás ütemekre vált a dob és a pengetősök is, hihetetlenül jó lüktetést adva a zenének. A basszus itt különösen jól dobog. Az akkordok szürreálisak, a kiállós résznél pedig egyenesen lebegősen – lágyan andalognak. A kiadvány egyik legjobb dala szerintem a Szagodakvusz. A második kiállásnál tovább fokozza a hangulatot Dani cinjátéka. Danira egyébként is jellemző a kifinomult, mégis erőteljes dobolás (ha nem tudnám, hogy tanulta a hangszer kezelését, akkor is erre tippelnék), egyszer a nagy hazai metal lap egyik munkatársa mondta róla, hogy jó nézni, ahogy dobol. Az egyébként elég hosszú tétel a végefelé kimondottan művészi lesz, már – már jazzes. A legvégén a „tücsközés” nem derült ki számomra, hogy gitárral vagy szintetizátorral készült-e, de nagyon hatásos.
Kristóf hangja romboló, néha átszűrődik Dani is mellette, ahogy hangemberkedik, a zenei sokszínűség mellett nagyon jól fekszik a dolog.
Az Eszmélve című nótában is kimagaslóan teljesít Tamás basszeron, aki akkoriban érkezett a csapatba, mikor a Cleaning a Cave kijött. Nem játszik túl bonyolult dolgokat, de kőkeményen beledöngöli az alapot a zenébe. A Fajkísérletben szintén határozottan kezd be, és a továbbiakban is nagyon érzi a feladatát. Hubicska úr pedig pimasz red hot chili pepperses trillákat tol a magasabb tartományokban. Ennél a nótánál az összkép nagyon a Flea – Navarro kettősre emlékeztetett (számomra Dave Navarro volt a Chili gityósa nem Frusciante). Közben Dani veri kíméletlen blastjeit, és igen, ez természetesen különbözik a Chilitől, de csak a témákat illetően, a dobhangzás egy az egyben Chad Smith dinamikusan akusztikusra kevert dobjának a hasonmása.
A Norák és lidércek az egyik promós dal a lemezről. Gyors, energikus punk – black rakéta, igazi elsöprő tétel, megint csak könnyeden elegáns gitározással, határozott basszusjátékkal, és vért forraló vokális megoldásokkal. A közepén hallható egy igazi inyenc rész, furulyával, amire Dani ízes dobalapot ver, és az összkép azt mutatja, hogy ismét magasan iskolázza le a Karst a hazai extrém zenei mezőnyt. Szóval csak ahogy a múltkor is, Emp barátom megjegyzése jut eszembe (igen, akkor nevesítsük), miszerint az a baj a magyar black bandákkal, hogy jól nyomják, de csak a kötelezőt hozzák. Ez aztán a Karstra nagyon nem igaz. Itt van bátorság, és fantázia is. Lazaság, elengedettség, nulla görcs. Csak az ösztön és a tehetség.
Nem is nyomja őket semmi nagyobb hazai médium, mert jaj, mi lesz, ha majd nem szopja be ez a bárgyú közönség, és nem fogynak el azok a kurva lemezek. Ez jellemző erre az országra sajnos…
„…Nincs még egy állat, amely magát mérgezi és közben élvezi…” – okádja közben ránk Kristóf (vagy Dani?), de ezt érdemeljük…
Ezután jön a Kistérségi, ami ritmikáját tekintve az egyik leghatározottabb, és legprogresszívebb darabja a műnek. Ez is kint van promóként a banda Bandcamp oldalán. Málházás, döngölés, a hideg ráz tőle.
„…Karóba húznám az összes véglényt…”
A Halomra megint csak egy érdekes színfolt, nem jazzesen kezdődik, hanem az ott konkrétan jazz. Aztán egy hihetetlen visszhanggal sokszorozott szövegezés következik… Hát kérem… Hallani kell. Evont analóg szintetizátorhangok zárják le a tételt, mintha csak szemét módon tudnák, hogy mitől olvad le rólam a hanyag gőg, és vetem magam hasra a művészet előtt…
A szövegek… Első hallgatásra azt hallani, hogy egyedül ez az a része a lemeznek, ami nem száz százalékra patent. Természetesen messze jobb annál a szarnál, amit a hazai „nagyhatalmas” bandák hoznak. Mindenhogy jó, csak egy ilyen izgalmas zenéhez egy leheletnyivel többet csiszoltam volna őket. Apró kis helyrehúzásokkal tökéletes produkció lenne a végeredmény… Főleg úgy, hogy a mondanivalók erősek, és sajnos sokszor aktuálisak is, emberi jellemünket nagyon jól tükrözik.
„A szakadék szélére szorulva
A szemétben meddő édesanya
Nájlonburokban ad életet
Fröccsöntött gyermekének”
Miért adok mégis maximális pontszámot az anyagra?
Azért, mert kőkemény útmutatásnak érzem a hazai porondon, a nemzetközin meg szintén élvonalbelinek. És az angol dalszövegek is ritkán sütnek a profizmus erejével, ez itt, amit hallunk, pedig azért még profi, csak párszor kellett volna még egy nagyon kicsit kalapálni.
Ez a Karst második lemeze, Az első is nagyszerű volt, de itt nagy lépésekkel haladtak előre a minőség létráján, így ezt is figyelembe véve semmi okom levonni egy tizedet sem.
Ez kéne a hazai mezőnynek, ez rázná fel az állóvizet, de zenei döntéshozóink ilyesmit nem szoktak erőltetni…
Gyanítom, most sem fogják… A Karst viszont aktívan koncertezik, így talán van rá egy fikarcnyi esély, hogy kikaparják ők maguknak azt a gesztenyét. Sok szerencsét hozzá!
Év lemeze gyanú…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.