Emlékszem rá, hogy öt évvel ezelőtt mekkora várakozás volt az új The Gathering lemez ügyében, illetve a rajongók egy nagy része előre behelyezkedett támadóállásba, hogy ez a Silje lány biztosan nem hozza majd azt a varázst, amit Anneke, mert azt képtelenség ésatöbbi…
Aztán megjelent a The West Pole, és ugyanaz történt, ami általában ilyenkor történni szokott, természetesen az eloszlásban jelentős különbségekkel. A tábor három részre szakadt. Az egyik oldal hevesen érvelt amellett, hogy Silje Wergeland meg sem közelíti az elődje által magasra tett mércét (talán ők lehettek a legtöbben). A másik oldal meglepődve tapasztalta, hogy a norvég lány új színt vitt a zenekarba, lekörözte a korábbi énekesnőt. Valamint nyilván voltak olyanok, akik nem éreztek minőségi változást, de mérget vennék rá, hogy az egyensúly hívei voltak a legkisebb számban.
Én azokkal értek egyet, akiknek jobban tetszik Silje Annekénél. Ami viszont érdekes jelenség, hogy René Ruttenék kellettek ahhoz, hogy a hölgyből kijöjjön élete addigi legjobb teljesítménye, mert például az Octavia Sperati alapján nem nagyon tűntek volna fel az adottságai. A Rutten tesók nem kötötték ki egyértelműen a válogatások előtt, hogy férfi vagy női hanggal óhajtják-e folytatni a zenekart, így a kb. 300 jelentkezőben mindkét nem képviseltette magát.
Sokan azt mondták, a The West Pole meghallgatásakor, hogy gitárcentrikus lett a lemez. Hát nem először kell észrevegyem, hogy a zenehallgatók képesek egyetlen szám alapján felmérni egy kiadványt. Természetesen ott van a When Trust Becomes Sound képében a durva kezdés, de kérem, azért az csak egy dal.
Amit a hollandok elkezdtek pár évvel a The West Pole előtt, az a vonal szerintem nem tört meg.
Akik túl metalosnak érezték volna az ezidőben született dalokat, gyanítom, nem ismerik a Nighttime Birdst.
És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy néha a zenészek saját maguk teszik a tollnokok fülébe a dolgokat, vagyis ha Hans Rutten azt nyilatkozza, hogy gitárcentrikus álom-rocknak vagy trip-rocknak érzi a kiadványt, akkor azt a cikkírók nagy része is annak fogja hallani…
Nem vagyok egyébként a csapat szakértője, korábbról csak az egy sorral fentebb említett korongot ismertem, meg az if_then_else-et, amit nagyon csípek a mai napig. Ezek mellett sok dalt hallottam, de nem tudnám fejből mondani, hogy melyik lemezről szól ez vagy az.
Tehát 2009-et írunk, és a The Gathering vesz egy nagy levegőt, megjelenteti a kilencedik lemezét, mely már a harmadik lesz a Century Mediatól való elszakadásuk óta (1999-ben megalapítják a saját kiadójukat, mely onnantól kezdve gondozza minden kiadványukat).
Miután lezúgott az intrónak is felfogható négy perces instrumentális tétel, máris fülünkbe zeng a szőke északi hölgy bársonyos hangja. Itt még bársonyos, később lesz ez még másmilyen is. A gitár és a basszus összjátéka közben kifinomult, és utóbbi nagyszerűen kihallatszik azon a jellegzetes Fender hangon. A zene, ahogy lenni szokott minimál, és pont elég.
Ezután jön az All You Are című klipes dal, aminek a refrénjeiben Silje hatalmas felmeneteleket produkál, nagyon nagy hatást gyakorolva, mintha csak a gerincoszlopunkon skálázgatna. És van egy gyönyörűen kivitelezett fejhangos betét is. A dallamjai is ügyesek, igazából élvezetes, külön fűszerként fogható fel a hangjának a megcsuklása az utolsó refrénben. A lemez egyik kimagasló pontja, ahogy a következő, címadó szerzemény is.
Ebben énekli Silje talán a legmeghatóbb témáit a lemezen. Ismételten ügyesen egyensúlyoz a torok-, és fejhangos témákkal. Frank szintitémái és Jos van den Dungen hegedű valamint brácsajátéka koronázzák meg azonban a művet a legvégén.
Az atmoszférikus No Bird Call után érkezik viszont egy furcsaság, vagy hogy úgy mondjam, talán számomra a meg nem értett darab, az Anne van den Hoogen által elénekelt Capital of Nowhere. Különösebb baj nincs itt (sőt, a hatodik percben óriási atmoszféra kezdi el belengeni, igazi pink floydos varázslat), csak számomra az énekhang nagyon ütközik Siljéével. Nem is szoktam érteni, minek vendégzenészeket alkalmazni vagy pláne vendégénekeseket. De ez legyen az én bajom természetesen…
Szóval a You Promised Me A Symphonynál örömmel vettem, hogy ismét Silje hangját hallhatom.
Meglepetésekben azonban nem fukarkodott a társaság… Nem tudnám eldönteni, hogy pozitív vagy negatív sokként ért-e az a tény, hogy a Pale Tracest a Stream of Passion vokalista / hegedűs Marcella Bovio énekli. Eleve az egyik legjobb dal, nem értem, miért pont ezt adták oda másnak, másrészt megint csak totál más az énekhang. Marcella a tipikusan a mindig mindent több szólamban éneklő típus, amiben van egy kis „nem ér” felhang. A több szólamos éneklés mindig fülbemászóbb, és becsülöm Siljében, hogy ennek ellenére ragaszkodott a saját stílusához, nem ment bele afféle „ilyent én is tudok” versengésbe. Tegyük hozzá mondjuk azt is, hogy azok is gyakran használják a több szólamú megoldásokat, akiknek nincsen különösebben jó énekhangjuk. Itt mondjuk nem erről van szó.
Vissza Siljéhez… A No One Spokeban egyszerre hallok gyerekhangot és egy érett nő orgánumát. Pimaszul és ügyesen játszik a képességeivel. Csodálatos, és elegáns. Aranyos és emelkedett.. Majd a méltó lezárás a személyes kedvencem, az utolsó tétel, az A Constatn Run. A dalfelépítés ideglelős, a hatás fokozása mesteri, az énekhangok kiválóak. A refrénben kicsavar magából Silje mindent, amit csak lehet. Óriási.
Hogy lehetne ezt az anyagot összefoglalni?
A The Gathering megmutatta, hogy nem egy énekesnő háttérzenekarává vált az idők során. Azt lehetett hinni, hiszen Anneke Giersbergen hallhatóan popos irányba terelgette a dolgot, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az azóta véleményem szerint egyre szürkébb és jellegtelenebb Agua De Annique lemezek (illetve most már a saját nevén futó szólóprojectjeéi). Csak azért nem adok tíz pontot, mert a két meghívott énekeslány eléggé megtöri az összhangot, én szívesen hallgattam volna a csodahangú Wergeland kisasszonyt végig az anyag teljes hosszában. A gitár egy kicsit harsogóbb, mint az ezt megelőzőbb kiadványaikon, de továbbra is tartom azt, hogy ez a lemez nem gitárcentrikus, legalábbis a The Gathering teljes életművét figyelembe véve. A basszusgitár nagyszerűen átjön, és szerves része az összképnek. Hans minimál dobolása teljes mértékben passzol, és illeszkedik, a szintetizátor meg kinyitja a teret. Tökéletes összhang egy összeérett csapattól.
Páran eltemették őket, a Disclosure is megkapta a köpködéseket rendesen, de nekem az is nagyon tetszik. Ez a csapat mindig is színvonalas lemezeket készített, attól függetlenül, hogy ki állt a mikrofonjuk mögött, vagy éppen milyen műfajt vízionáltak le maguknak a dalok szerzői a stúdióba vonuláskor…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.