Vigyázat! Elfogult leszek, ezt előre bocsájtom. Furcsa mód, már egész régen, valamikor ’98 környékén, a Vain Glory Operával megtalált a csapat és azóta csak nőtt a szerelem a németek képviselte heavy metal iránt. Hogy mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy Tobias Sammet egy zseniális dalszerző, excentrikus őrült, akiben maximálisan megvan az önirónia és humor. Számomra ez teszi egy igen emberszerű, szerethető, klasszikus heavy ikonná. Na meg persze a zene, amit az Edguy-jal és az Avantasiával összehoz. Persze a nagy hozsannázás sem ereszt lila ködöt az agyamra és még elfogult rajongóként is van mindkét banda életművében olyan lemez, amit nem szeretek, amit nem érzek igazán jónak.
Elérkezett 2014 és most már menetrendszerűen felváltva érkeznek a lemezek Tobias varázskonyhájából, most épp Edguy név alatt. A Space Police – Defenders Of The Crown már a borítójával megvett magának, hiszen ez a ’80-as éveket idéző sci-fi ártvörk iszonyatosan szórakoztató és nagyon közel áll az irodalomban is a szívemhez. Valahol ekkor még egészséges egyensúly volt a tudományos fantazmagória és a tudatos szórakoztatás között. Ez a hangulat nekem azonnal átütött. Izgalmak, űrlények, hősök, csillagcsaták és finom humor, színház a maximumon, kikacsintás a közönségre. Úgy érzem, ezt az egyensúlyt, ezt az izgalmas korszakot próbálta meg Tobias is átültetni a zenéjébe, határozottan sikeresen, hiszen a lemez egyszerre szerethető, egyszerre kiválóan megkomponált és egyszerre szórakoztató, komolytalan, ha kell.
A nyito Sabre & Torch egy viszonylag ártalmatlan és tökéletes kezdése a lemeznek, hogy a másodikként érkező címadó már nyakig berántson Tobias univerzumába. Vastag kórusokkal, pátoszos vonalvezetéssel és persze a Flash Gordonból is ismert (tudja még egyáltalán valaki, hogy miről beszélek?) lézerpisztoly prüntyögésével megkezdődik az utazás téren és időn keresztül, legalább egy bő órára kiszakadva a napi szarságokból. Természetesen zeneileg a csapat nem fordult ki magából és azzal sem lehet megvádolni őket, hogy valami hihetetlenül újat és zsigerien izgalmasat találtak volna fel, mert ez nem is célja az Edguy által kínált szórakozásnak. Amit viszont kapunk, az a jól bevált megarefrének, Tobias eszméletlenül finom dallamérzéke, zakatoló humorvonatba ültetve, ahol a nagy ‘óóóó’-zások egyszerűen a poén részei. Egyfajta kikacsintás, amit nem lehet vérkomolyan venni, hiszen maga a csapat is lépten nyomon kifigurázza a kliséket. Drámai módon túldomborítva használják azokat a megfelelő pillanatban, csak hogy a humor, a szórakoztatás és az egészséges, komoly zenei koncepció gyilkos elegyet alkosson. Ebbe bizony belefér a Love Tiger képviselte glam érzetű, laza amcsi stadionrockja, amiben nem kevés Def Leppard irónia is belesűrűsödött. Azonban egy pillanatra sem válik paródiává, vagy kifigurázássá. Mégis minden pillanatban érezzük és összekacsintunk a csapattal, hogy ez csak színház, egy előadás, ahova szórakozni érkeztünk mi is és a zenészek is. Az orosz népmese mitológikus alakját feldolgozó The Realms of Baba Yaga ismét a feszített germános kétlábgépes zakatolást képviseli, olyan korusmegoldásokkal, hajlításokkal, amik egy pillanat alatt képesek beleégni a hallgató szürkeállományába. Itt is azt kell mondjam, hogy egy olyan riff sincs, amit ne hallottunk volna ezerszer, ami ne merítené ki a germán panel speed lényegét, de valahogy olyan köntösbe van mindez bújtatva, hogy egyszerűen ellenállhatatlan, vagyis hát ismét Tobias zseniális énektémáit kell felelőssé tenni azért, hogy valahogy minden működik, amit a srácok összebohóckodnak. A Rock Me Amadeus az az egyetlen tétel a lemezen, amit megszeretni nem, csak elfogadni tudok. Ez a dal egy feldolgozás, a németek istenként kezelt Falco-jától és egy érthető húzás Tobiastól. Egyszerre vett meg magának vagy negyvenezer német rajongót és egy középső ujjat magasra mutatva tisztelgett a germán pop ikon munkássága előtt. Azt hiszem ez az a dal, ami a német koncerteken ki fogja dönteni a klubok oldalát. Olyan ez, mintha a mi Watch My Dyingunk feldolgozna egy atomsláger Neoton Familia dalt. Biztos vagyok benne, hogy totális megőrülés lenne! Persze a humorbonbonok mellet Tobias mindig is kiemelt figyelmet szentelt az Edguy lemezeken a lassan építkező, epikus tételek számára és ez most sincs másként. Az alap lemez utolsó tétele, a The Eternal Wayfarer a kései Europe hangulatát is megidéző bombasztikus tétel, ami a már megszokott középlassú előkészítésből a keleties dallamvilág beúsztatásával érkezik meg a katartikus megarefrénhez, ami sokadik alakalommal is lúdbőr gyanús. Simán a lemez csúcspontja és tökéletes zárása, mint ahogy mondjuk a Mandrake lemezen volt a The Pharaoh tétel.
A 2CD-s extra változat még tartalmaz két bónuszdalt, amiből az England szövegén meg lehet szakadni, zseniális Tobias humora, fedezze fel mindenki magának, mert megéri. Aztán van itt még egy Achim Köhler producernek írt „inside joke” dal, meg egy rakat instrumentális verzió is azoknak, akik nem bírják Tobias hangját. Ez is mekkora poén már! Én úgy gondolom, hogy aki képes befogadni a német banda humorát, megérteni, hogy amit Tobias csinál, az a legkomolyabb komolytalanság, aminek egyetlen célja a feltétel nélküli szórakoztatás, akkor annak valóban kiváló szórakozást nyújt a banda. Én szeretem a humorukat. Ja és a zenéjüket is. Kiváló egy órát töltöttem el ismét a csapat társaságában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.