Kár lenne tagadnom, hogy az egyszemélyes formációk nyomon követésére nagyobb hangsúlyt fektetek, mint a klasszikus zenekarokéra. Ez több okból eredeztethető. Egyrészt amikor például az iskolában tesióra volt, mindig az egyéni sportokat választottam, sosem álltam be focizni, inkább elmentünk tengózni a hozzám hasonlókkal. A személyes kitérőért elnézést, következzen a valódi ok: az egyszemélyes zenekarokban egy ember érzéseit élhetem át, biztos lehetek benne, hogy nem volt a témák megalkotása közben próbatermi háború, illetve nem kell azon töprengjek, hogy a csapat mely tagja a domináns, és kik a kiszolgálószemélyzet. Emellett az sem elhanyagolható, hogy egy szólóproject élőben nem működhet (esetleg vendégzenészekkel), így a misztikum ködébe burkolózva alkot az entitás, a zene van előtérben, nem az exibicionizmus. Vagy legalább is az exibicionizmus azon formája, amit egészségesnek tartok, ha zenéről van szó.
A Doom:VS Johan Ericson egyszemélyes utazása. A Draconianból ismerhetik egyesek az urat, annak a társaságnak az alapító tagja. Azon bandát nem követtem nyomon, így nincs összehasonlítási alapom…
Jelen projectben nem születnek új képletek, nincs forradalmi hangulat, szimplán csak azt veszem észre, hogy a szerző nagyon érzi az egységet, a hangszerek bámulatosan támasztják egymást, és a hangsúlyt az összhangzatra teszi. Az egyszerűsége megható, ahogyan a hangulata is. A funeral doom talán az egyik legkevésbé variálható műfaj, mivel ha variáljuk, akkor már önkéntelenül hozzá kell tegyünk valami egyéb előtagot a kategóriához. Ericson azonban megtekeri a dolgot, mert nem lép ki a kategóriai korlátok mögül, egyszerűen csak hihetetlen érzékkel kavarja a kondért, nagyszerű időérzékkel adagolja a témákat ahhoz, hogy a végeredmény egy olyan sablon étel legyen, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Természetesen a szakácsművészete célzott, egy adott körnek készül a táp. Mikor úgy érezném, hogy ááá… nem is olyan izgalmas ez, máris belép valami ámulatba ejtő téma, ami ismétlem, nem a rendhagyóságával kábít, csak egyszerűen nagyon jó hallgatni. Az egész lemez emelkedett az elejétől a végéig. Talán az ének az, amin lehetett volna még töprengeni, mivel túl sok változatosságot nem ad ez a hörgés.
Ezt a Saturnus torok Thomas Akim Grønbæk Jensen prezentálja, így sérül egy kicsit az egyszemélyes hadsereg státusz…
Azért annyira nem zavaró a vokális megoldások egyhangúsága, mivel helyette a zene hömpölyög, hol melegen és szépen, hol bizarr mód gonoszul. Meg a Oceans of Despair című tételben hallunk dallamokat is. Szerintem szerencsésebb lett volna hamarabb elsütni ezt az eszközt.
Egy dolog nem nagyon van a Doom:VS zenéjében: disszonancia. Ezt nem hiányként éljük viszont meg, hanem puszta tényként. Teljesen harmonikus a rendszer, még a bizarrságában is szabályos. Tanult zenészre jellemző komponálást hallani, ami szabályosságával egy kicsit unalmas is tud lenni, de ez jellemző a Solitude kiadványokra alapból. Viszont ugyanígy jellemző a ruszki kiadóra az igényesség is. A megszólalás tökéletes, szinte már túl jó, és a kiadvány külső megjelenésébe sem tudnék belekötni.
A Hangpróbán már szerepelt ez az anyag, és akkor nagyon funeral doomster hangulatomban lehettem, mert majdnem tízet adtam rá, most viszont valamelyest csökkent az ingerem erre a zenére, így egy barátságos kilencesben megállapodnék magammal… Aki kezdő funeral doom hallgató (szinte még én is), azoknak viszont tudom ajánlani, mivel pont azokkal az elemekkel ismerteti össze az embert, amik a műfaj leginkább jellegzetes vonásai.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.