Pink Floyd
A Saucerful of Secrets

(EMI • 1968)

Nagaarum

2014. október 9.

0

Pontszám

10

Csak mikor végeztem az írással, esett le, hogy nemsokára itt az új Pink Floyd lemez. Őszintén mondom, hogy nem azért írtam most meg ezt a kritikát, mert úgy éreztem volna, bármiféle aktualitása van az eseménnyel kapcsolatban…
Általában heurisztikusan írom a klasszikusokról szóló cikkjeimet, ez is hirtelen felindulásból készült időgyilkolásként…

…

1967-et írunk, és az éppen lemezt megjelentető cambridge-i társaság egy nagy problémával szembesül. Van kiadó, van pár sikeresebbnek nevezhető kislemez, menedzsment, turnélehetőség, csak éppen a frontember szépen kezdi felszámolni a gondolkodásra használható maradék agysejtjeit is. A mai napig vita tárgya az, hogy Syd Barrettet vajon a hallucinogén (???) szerek szedése tette-e tönkre, vagy eleve hajlammal bírt a személyiségzavarokra. Sőt, az is vita tárgya, hogy Barrettnek egyáltalán volt-e elmezavara bármikor is, hiszen ezzel kapcsolatban orvosi kezelés alatt sosem állt. A The Piper At The Gates of Down lemezen gyakorlatilag ő írta a dalokat, és ott azon a produkción betonba véste, hogy a zenekar nem óhajt beállni a The Beatlest vagy a Rolling Stonest majmoló brigádok sorába. Ez nem feltétlenül üdítette fel a szakmát, hiszen nehéz volt ezt a fajta zenei megközelítést hová tenni, de tulajdonképpen elfogadni is.
’67 vége felé tehát felvetődött annak az ötlete, hogy egy ötödik tagot is bevegyen a kvartet. David Gilmour először ekkor jött képbe, de ő ekkoriban a Jokers Wild nevű, a környéken elég jól futó zenekarban játszott. A Royal College Art-beli koncertre látogatott el, gyaníthatóan puszta kiváncsiságból. Az egyik szünetben Nick Mason ment oda hozzá, hogy meginvitálja a Pink Floyd soraiba. A Jokers Wild jóval tapasztaltabb zenészekből állt, viszont a Floydnál – ahogy már említettem – nagyobb lehetőségek nyíltak meg.
Mindehhez plusz adalékként szolgált az is, hogy Mr.Gilmour ezekben a szűkös időkben sofőrként dolgozott, és egy későbbi interjúban ő maga nyilatkozta azt, hogy a Pink Floydba való belépése előtt néha ennivalóra is alig volt pénze.

 

A hivatalos ajánlat előtt azonban meg kellett győzni Sydet is, hogy szükség van erre a lépésre. Mivel a fellépések pörögtek, Davidnek szállás és kaja kellett, emellett heti harminc fontot ajánlottak neki, aminek a töredékét kb. meg is kapta. Syd természetesen lázadt a dolog ellen, de ezt nem óhajtotta szavakba önteni, inkább apró tünetek utaltak erre, például, amikor a Have you got it yet? című dalát a próbán minden esetben máshogy játszotta, így szinte képtelenség volt vele együtt haladni.
Egy februári napon aztán a szépen lassan tökéletesen megbízhatatlanná váló Barrettet egyszer csak nem vették fel a kocsival, amivel épp egy southamptoni fellépésre siettek. Hivatalosan még elég sokáig nem lett kirakva a csapatból.
Az a tény, hogy David Gilmour minden gitár-, és énektémát nagyon hamar megtanult, és a színpadon is visszaadott, még korántsem volt elég. A fontosabb az volt, hogy a közönség abszolút nem hiányolta a szétesőfélben lévő elődjét, gyakorlatilag teljesen problémamentes váltásnak bizonyult ez a tagcsere. Ez a vasárnapinak tűnő (illetve nem csak annak tűnő) döntés végülis 1968. márciusában lett lepapírozva a menedzsmenttel. Syd ekkorra annyira szét volt esve, hogy a problémák megoldására két szaxofonos lány felvételét ajánlotta.

Hogy mekkora rizikót jelentett lecserélni a frontembert és a fő dalszerzőt, azt tükrözze talán az a tény, hogy ekkorra mindegy 17 ezer font adósságot halmozott fel a társulat. Ha belegondolok, azért akkoriban sem lehetett könnyű beindítani egy együttest. Talán az jelenthette a biztos kapaszkodót, hogy Rick Wright határozott alapokat biztosított a billentyűkön, valamint Waters nem csak testmagasságban tűnt ki, hanem a beteges effektezés és a kísérletező hajlam talán legfőbb beszállítójaként is.

A stúdiózás és a turnézás gyakorlatilag egyszerre zajlott, előbbi emiatt egy kicsit el is húzódott (már az akkoriban bevált szokásokhoz képest – nem vitték a zenekarok túlzásba a pepecselést, és ez azért is számított bravúrosnak a mai módszerekhez képest, mert 68-ban még mindent analóg magnószalagokra kellett venni, és azokat ollóval vágni).
A felvételek a híres abbey roadi stúdióban készültek, és összesen hét dal lett rögzítve. Egy évvel az előbb felvázolt eseménysor előtt kezdődtek, tehát 1967. májusában, így mintegy egy éven át tartott a folyamat, nagyon szellős beosztással. A Jugband Blues felvételekor Syd Barrettre várva már felkészítették az üdvhadsereges fúvós srácokat, hogy furcsa az ipse, így ne okozzon nagy megdöbbenést, ha olyant tesz, ami nem megszokott.
Mikor Syd betoppant, nyomban megkérdezék, hogy mi a dolguk, mire ő annyit válaszolt, hogy tegyék csak, amit tenniük kell. Norman Smith a producer jelezte ugyan, hogy senki nem tudja, mi a dolga, de Syd nem engedett, ragaszkodott hozzá, hogy a tucatnyi zenész mindenféle direkció nélkül azt játssza, amihez épp kedvük van. Ez a módszer a jövőben is be lett még vetve párszor, például a Dark Side of the Moon fevételekor, mikor Clare Torry a The Great Gig in the Sky-t énekelte fel. „Mit énekeljek?” – kérdezte. „Amit szeretnél…” – jött a válasz.
A Jugband Blues volt egyébként az utolsó szerzeménye a Pink Floydnak, amiben Syd is dalszerzősködött. A Remember a Day és a See Saw Rick Wright dala. A Remember a Dayben Norman Smith játszik a dobokon.
Roger Waters szerezte a Corporal Clegget, mely görbe tükör a katonaságnak (Waters állandó lelki problémákkal küzdött az miatt, hogy az édesapja a nagy háborúban halt meg), a Let There Be More Lightot és a Set The Controls For The Sunt, mely szerzemény véleményem szerint az egész zenekar munkásságának az egyik kicsúcsosodása. Hosszú ideig biztos darabja volt a koncerteknek, és tulajdonképpen hűen tükrözte azt, hogy mi is volt a fő irányvonala akkoriban a Floydnak. Ezt a típusú szuggesztív, meditatív, monoton elektronikus zenét senki nem művelte a hetvenes évek előtt, lényegében megalapozták az utat a zenei pszichedeliának.
És akkor elérkeztünk a címadóhoz, melynek a körülírásához eléggé hosszasan kellene lapozgatni a kifejezésszótárban. Több változat is lett rögzítve a dalból az idők során, például az Ummagumma egyes lemezén, a koncertlemezen. Továbbá a Live At Pompeii riportfilmhez is eljátszották, de akkoriban már egy előrehaladott verzió volt terítéken. Mindenesetre mindhárom változat elemi erejű csapás a nyugodt, és kiegyensúlyozott elmére nézve.
Bármily hihetetlen, de ennek a dalnak az alapjai le lettek kottázva – igaz Mason elmondása szerint ez egy sajátos hieroglifarendszer volt inkább, mivel kottázni egyikük sem tudott. Ezen felül nagyrészt improvizáció.
Mason szavaival:
„Emlékszem, hogy az A Saucerful of Secrets stúdiófelvételei milyen kemény és kostruktív munkával teltek. Mindannyian mindenben részt akartunk venni, így az egyik ütős hangzás létrehozásakor például Roger tartotta a cintányért, David a mikrofont, Rick állítgatta a magasságot, én pedig megadtam a halálos döfést.”
A sajátos munkamódszer egyébként Normannek is feltűnt, meg is jegyezte: „Most, hogy végre megszabadultak ettől az alaktól (Syd Barrett), a fiúknak már ideje lenne lehiggadniuk, és rendesen dolgozniuk.”
Mindezek mellett a Pink Floyd a felelős azért, hogy Sir Joseph Lockwood kitiltotta az alkoholt az EMI stúdióból. Egy este Steve O’Rourke a csapat menedzsere megérkezett a feleségével, aki annyira felöntött a garatra, hogy a nagyzongorán aludt el.

A borítót a Hipgnosis nevű művészeti csapat készítette (egyeseknek talán felrémlik itt az azonos nevű brilliáns lengyel pszichedelikus zenekar a Relusion című tavalyelőtti lemezével). A kor és a műfaj nagyszerű vizuális leképezése lett mára, csakúgy mint sok egyéb munkájuk. Összesen hét borítót terveztek a Pink Floydnak.

Igazából az erős idegzetűeknek ajánlom inkább ezt a művet. Rossz döntés a Pink Floyddal való ismerkedést az A Saucerful Of Secretssel kezdeni. Arra talán a Dark Side of the Moon a legalkalmasabb. Majd jöhetnek sorban az Animals, a Wish You Were Here, a Meddle, az Atom Heart Mother (így apránként elmerülve az elmebajba). Ezt mindenképp inkább egy kicsit későbbre ütemezném. Természetesen az Ummagumma kell zárja a sort, aminél betegesebb, elvontabb lemezt még életemben nem hallottam. Aztán a The Wall-lal kezdve gyakorlatilag már minden lemezük csak szorgalmi feladat. Igaz, egy utolsó jelentősebb lövésként megírta még a társaság (már Roger Waters nélkül) az A Momentary Lapse of Reasont, amit azért szeretek még…
A Húgom egyszer azt mondta, hogy ő azért nem szereti a Pink Floydot, mert fél tőle. Részben megértem…