Valahogy a Khold számomra egy különleges kapcsolat. Egyfajta állapot. A viszonyunk több mint zene és hallgató közötti egyszerű interakció. Figyelem! Maximálisan elfogult leszek! Amikor úgy 10 éve megismerkedtem a csapattal, már masszívan a norvég és egyéb északi black bandák bűvkörében teltek a napjaim. Megvolt az elképzelésem a stílusról, a zenei megoldásaikról, a hangulatról és arról a miliőről, amit a legjobban csak ők képesek minden szarozás nélkül megteremteni valahol a hallgatás első percében. Na ekkor toppant be az életembe a Krek. Azon belül is a Blod Og Blek szám, ami olyan elementáris erővel volt képes lebilincselni, hogy hallgatása közben megszűnt a külvilág. Egyszerűen csak próbáltam felfogni azt a fajta ürességet, fekete vibrációt, azt a fajta erőt, ami egyszerűen kiszippantotta a lelket porhüvelyemből és csak a legmélyebb feketeség maradt bennem. A varázs nem halványult, bár a Blod Og Blek erejével semmi sem ért fel azóta sem. Az első sokkból ocsúdva, azonnal követeltem a fekete fém felkent ismerőjének számító barátomat, hogy mondja már el, mi ez és adjon még, mert ez kell! Mint a narkós függtem a Kreken heteken át. Persze az égő vágy, hogy belevessem magam a Khold képviselte puritán horror medrébe kielégítetlen maradt, mivel a mindentudó ismerősömnek feltett kérdésemre ezt a választ kaptam: „Olyan kell még mint a Khold? Olyan nincs több. Csak a Khold van”. És ez olyan 5-6 éven keresztül igaz is volt, mígnem az egyre puritanizálódó pályatársak szép lassan meg nem fejtették a Khold lényegét és el nem kezdték legyártani a saját zenei öncsonkított, minden rárakódott szartól fertőtlenített csupasz rémálmukat. Így vált a Darkthrone azzá, ami ma, így született meg a mocsokban fetrengő Sarke (ami ugye a Darkthrone és Khold tagok közötti vérfertőzés), és így vált tényezővé az IXXI is. A szellemi és zenei bölcsőnek számító Tulus-t is visszaidézte egy lemez erejéig az irányzattá terebélyesedő egyediség, de a 2012-es lemezükkel a Kholdot már nem sikerült megközelíteni sem.
A 2008-as Hundre ar gammal tökéletesen vitte tovább a Krek-en már kikristályosodott elképzeléseket, így már nagyon vártam a Til endes megjelenését. Szerencsére túl az első, majd sokadik hallgatáson is, nagy megnyugvással konstatáltam, hogy ez az ébenfekete monolit kikezdhetetlen, maga a megkövült fagyott fertelem. Sokan mondhatják akár azt is, hogy a Khold képviselte kettőnégyes – groove alapú black metal vontatott, hova tovább unalmas, azonban számomra pontosan ez az érzelemmentes vontatottság az ami képes láncra verni a tudatom és végighúzni a fagyott földön.
Nézzük a Til endes, mit hozott a banda életébe. Szerencsére első blikkre semmi újat! A Kholdba nem kell semmi „új”. Ők így tökéletesek ahogy vannak. Minden kettőnégy kiforrott, minden hang a helyén van, minden groove lüktet és él. Crowbel basszusa gyomrozóan dörmög, Sarke ritmusai tipikus minimál groove-ok, amik megteremtik azt a sivár hangulatot, amit a lassú riffek, visszapengetések, lehúzások egyszerűen túlvilágivá formálnak. Gard reszelős norvég szövegköpködése is a megszokott gyűlölettel teli mocsok, ami felteszi a Khold által megteremtett hangulatra a pontot. Azért az előbb leírt nagy vonalakon kicsit túl, saját mércéjükkel igen is vannak változások. Sarke amellett, hogy néha brutálisan puritán negyedes tamütéses váltásokkal viszi tökélyre a minimalizmust, most megvillant 1-2 komplexebb fillt is, mint ahogy a tempók terén is bátrabban mozogtak most a srácok és a komfortos-gyomrozós középtempóból nem egyszer ki is lépnek. A Ravenstruppe például egy olyan igazi raw norvég pusztulatra épül, ami simán elférne egy korai Darkthrone lemezen is. Vagy említhetném a Skogens Oye kiteljesedését is, ami iskolapéldája a black alapok és a Mötorhead féle speed’n’roll közötti egyenesági rokonságnak. A lemez általános hangulatából és stílusából egyértelműen kilóg a Sepultura – Troops of Doom feldolgozása (itt Dommens armé címmel szerepel). Amellett, hogy baromi jól a saját képükre formálták a dalt itt üvölt az égig, hogy mennyire egyedi a Khold saját stílusa és még ez az igen jól sikerült, valódi feldolgozás / újraértelmezés is kilóg a sorból mind a ritmusokat, mind a hangulatokat és gitártémákat tekintve. Persze nagyon is a saját értelmezésük ez a dal, ami egy cseppet sem von le a lemez értékéből, sőt egyenesen hozzátesz. Egyszerűen csak kilöki a placcra, hogy mennyire sajátos és kiforrott a belső zenei világuk.
A Khold esszenciáját a ritmusok és a tempó megválasztásán felül kétségtelenül Rinn és Gard egyedi gitártémái adják, amik alattomosan képesek minden számban a megfelelő pillanatban heveny lúdbörzést kiváltani. A Ravenstruppe végén az a szaggatott téma, vagy a Myr közepén amikor tercre váltanak, egyszerűen őrület. De mondhatnám a Til endes bomlott, magába-forgó nyitótémáját, az Avund menetelős, mégis szomorkás lezárását, vagy az albumot lezáró Hengitt hipnotikus befejezését is. Na ezek azok amikre csak ők képesek, csak így és csak ebben a formában. Ettől lesz a Khold az ami, stílusának megteremtője és zászlóvivője. Számomra ők a groove-black apostolai. Szikár, érzelemmentes, könyörtelen.
Ha nem szippant be az első dal, akkor sosem leszel a rabja. Ha beszippant, örökre elvesztél. Most kilenc, mert a mindenkori 10 pont számomra tőlük a mai napig a Krek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.