Ez már a harmadik írásom a bandáról a Fémforgácson. Az előzőt egy szomorú esemény, Marianne LSK Séjourné öngyilkossága aktualizálta. A francia lány a zseniális, 2009-ben megjelenő Privilegivmon kezelte a basszust. Jelen korong öt évvel korábban látott napvilágot, és szélesebb körű ismertséget hozott a csapatnak, köszönhetően a több mint ötven állomásból álló turnénak is, ami a megjelenést követte. Ebben az időben még Lars „Daevas” Plegge énekes/basszer is a fedélzeten tartózkodott, sőt, még az Antithesisen is (2006.), majd őt váltotta LSK, és ezzel a bandából akkor eltűnt az utolsó alapító tag is. Az ilyen esemény tulajdonképpen mindig tragédia, viszont számomra a Secrets of The Moon a Philipp „sG” Jonas és Thrawn Thelemnar kettős vezetésével is ugyanezt a színvonalat képviseli. A zene eléggé más lett, az tény.
Amikor 2012-ben egy Hangpróba miatt megismertem a germán triót – kvartettet (mikor hogy), azt hittem, hogy a legjobb anyagukat hallom, és ez tartotta magát egészen addig, amig a ...Stigmata… hozzám nem került. Nem is értettem még akkor, hogy miért csak egyszerűen black metalnak tartják a SOTM-t. Ennél a korongnál megértettem.
Ami a leginkább feltűnő különbség ez és az újabb lemezek között, az talán a technika. Mind a gitárok, a basszer és a dob esetében is. A Seven Bellsen az tűnt fel, hogy Thrawn Thelemnar dobosban több lehet annál, mint amit bemutat. Ráhibáztam. Jelen kritika tárgyát képező lemezen hihetetlen tempókat diktál, brutál pörgetések, és finom beszúrások jönnek – mennek. Konkrétan, mintha egy másik embert hallanék játszani. De más a basszer is, sokkal nagyobbakat teker Daevas, mint a később őt követő zenészek.
A német Rock Hard magazin szerint a SOTM a black metal kaméleonja, mondván minden lemezükön más stílust vonultatnak fel. Azért ezt egy kis túlzásnak tartom, de tény, hogy nem szokásuk önmagukat ismételni. Mindemellett megvannak azok a tipikus jegyek, amikből hamar felismerni a zenéjüket. Ilyen például sG jellegzetes orgánuma, ami se nem hörgés, se nem károgás és nem is üvöltés. Néha próbál énekelni, azonban erről a hangmérnökök bölcsen lebeszélhetik, mert annyira nem alkalmas rá a hangja, és a hangereje is le van olyankor keverve. Az elhaló nyöszörgései viszont rém ideglelősek, valódi sötétséget és nyomorúságot képes vele megfesteni. A gitárjátéka nagyon jól félúton van a riffcentikusság és a sok vízzel hígított festék zenei megfelelője között.
A Carved in Stigmata Wounds tempója eget rengető időnként mondjuk a Seven Bellshez képest, de még a köztük levő két anyaghoz képest is. Gondoljunk csak a Cosmogenesisre a Psychoccult Hymnre vagy az Evolution Valour Admission befejezésére! Viszont ezekkel a gépágyúkkal jó hangsúlyt képeznek az olyan betétek, mint a Miasma orgonás része vagy a Kaosthrone kezdése. Egy jó értelemben vett zenei eklektika tűnik itt fel, ami viszont mégis műfajhű, ha egyáltalán van itt ténylegesen tetten érhető műfaj. Mert bár közelebb áll ez a black metalhoz, mint a Seven Bells vagy a Privilegivm, de mégis csak hibrid. Ott van az Epoch a monoton szaggatós részekkel… Egészen furcsa ötletek és forradalmi témák bevetve… A címadóban pedig elképesztő dallammmegoldások jelennek meg, és tulajdonképpen ezt érzem én a műfaj magasiskolájának, aminek hallatán a legtöbb zenésznek el kéne csendesedni egy pillanatra… Tudom, hogy sokak szerint meg nekem kéne inkább elcsendesedni, hiszen mit tudok én a black metalról. Nekik üzenem, hogy értem a kritikát, és el is fogadom… Amit az előbb mondtam, csak egy vélemény…
A kiadványt a Sagittarius tag Cornelius Mikael Waldner szép zongorajátéka zárja.
Mit mondjak a hangzásról? Hát számomra egy stúdiómunkánál mindig is az volt a legfontosabb, hogy a hangszerek természetes viselkedése jelenjen meg a hangfalakban. Vagyis a gitárnál halljam, hogy prím hangszer és nem basszusgitár. A basszernál halljam, hogy átmenet a ritmusszekció és a dallamhangszerek között, de váljon el a gitártól. A dob pedig az a hangszer, aminél a legnagyobb bűn a dinamikát kivasalni, hiszen ha ezt tesszük, akkor gépdobbal is dolgozhattunk volna, feleslegesen fáradt a zenész. Groteszk tény, hogy a mai dobgépeket lehet dinamikusan programozni. Ezek a csakis élő zenét jellemző jegyek itt nagyon tetten érhetőek, ténylegesen csapatmunkát hallani. Hiteles az egész, és nem fáradok le három dal után agyban.
Egyszer megkérdezték Thrawn Telemnart, lévén a banda szövegei nagyon sötétek, hogy mi az ideológiai álláspont a Secrets of the Moonban. Egészen egyedi választ kapott az illető: „a csapat álláspontja ezzel kapcsolatban abszolút privát”. Thrawn egyébként nem csak a diplomáciai érzéke miatt szimpatikus számomra, hanem azért is, mert szereti a korai Pink Floydot. Kár, hogy pár hónapja elhagyta a fedélzetet.
Kicsit aggódom emiatt, de csak még jobban kíváncsi vagyok, hogy mit tesz még elénk ez a germán zenei intézmény… Bármit is, ez a lemez tökéletes.
A Méltatlanul Alábecsült Zenekarok Rovatot olvashatták mostan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.