Funeral doom lemezről eddig még nem írtam ‘Forgácsos pályafutásom során. Most eljött ennek is az ideje! 😉 Bevallom, engem annyira nem érint ez az irányzat, jóllehet akad pár képviselő innen is, amelyet elismerek. Az Evokent pl. nagyon szeretem, a Dreams After Deathnek és Void Of Silence-nek is vannak kiváló dolgai. Egyébként túlzás volna azt állítani, hogy agyonhallgatnám ezt a fajta muzsikát. Hangulat kell ugyanis hozzá, de az nagyon!
A Woe Unto Me egy hattagú (a jelenlegi promóképek csak öt tagot ábrázolnak) belorusz csapat, akik 4 éve alakultak; az együttes felállásából ketten a szebbik nemet erősítik. A tagok közül a gitáros-hörgős Artyom Serdyuk ismerős lehet más zenekarokból is (mint pl. Amentia, Thy Disease, Empatic, Disloyal, Medea, stb.). Az egyik női tag, Julia Shimanovskaya is besegít a vokalizálásba, amelyért a férfi tagok közül ketten is felelnek megosztva. Ahhoz képest, hogy mindössze 4 éves a társaság, egész profi hallgatnivalót raktak össze.
A nyitó tétel (Slough Of Despond) olyan szépen hömpölygően indul, hogy akár filmzenének is szívbaj nélkül el tudnám képzelni. Aztán hirtelen nagyon beborul és alaposan rám ijeszt. Így máris nem olyan felhőtlen az összkép, mint ahogyan azt a meglehetősen csalóka indítás sejtetni engedte. A Gospel Of Readingben noha káprázatosan gyönyörűek az énekdallamok, ez sem egy habkönnyű, Barbie babákat édesgető tételnek lett szánva. Sőt, a mély hörgésekkel jócskán „belerondítanak” ebbe is. Funeral doomhoz méltóan a szerzemények többsége közelíti a negyedóra hosszúságot, ám szerencsére elkerülik jó érzékkel az unalomba fulladás ragályos csapdáját, mivel tök ötletes megoldásokat alkalmaznak akár egy tételen belül is. „Kakukktojást” csupán a Stillborn Hope és az instrumentális negyedik tétel jelentenek, ezek nem lépik át a sok esetben igen kritikus tízperces határt. Az említett Stillborn Hope sem száguld gyorsvonatként; a már-már egyházi szintű tiszta kórusokkal érdekes kontrasztot képez a világvége hangulatú, depressziós hangvételű muzikális aláfestés. Majd a csilingelős, gyermekhangos rész egyfajta megkönnyebülést jelent, kiutat a pokolból. Az általam ismert zenék közül még a Godflesh leglassabb, legérfelvagdosósabb témáival mutatnak itt-ott rokonságot a Woe Unto Me egyes törekvései, valamint a Nadja egyes dolgai is beugorhatnak. Noha az említett zenekaroknak nem sok köze van a funeral doomhoz, az kétségtelen, hogy a stílus ismertetőjegyei nyomokban felfedezhetőek náluk is.
A négyes szám szimplán csak a „4” címet viseli és nekem az első feléről a Tangerine Dream jut eszembe (tessék, egy újabb együttes, amelynek köze nincs a funeral doomhoz). Majd egy Godflesh-t idéző szaggatott riff töri meg az idillt, míg a zongora miatt komolyzenei hatásokat is felfedezni vélek. Inkább talán post-rocknak nevezhető ez a tétel, mintsem funeral doomnak. Filmzenének ezt is simán el tudnám képzelni – jó lenne, ha a filmesek is észrevennék a WUM-ban rejtőző nagy potenciált!
Az albumot lezáró Angels To Die megint csak felvillantja a csapat komolyzenei gyökereit (egy Beethoven veszett el a billentyűs Olga Apishevában! 😀 ). A death metalos hörgés váltakozik benne a tiszta énekekkel, a tempó itt is lassú, komótos, akár egy gyászmenet. Ja és frankó benne a filmzeneszerű levezetés. Mintha csak az esélytelenek nyugalmával menetelnének a végítélet kietlen, kopár mezejére.
Akármilyen hangulatban nem tudnám ezt a zenét felrakni, nagyon érfelvágós, úgyhogy aki önveszélyes, az mindenféle szúrásra és vágásra alkalmas eszközt tartson távol magától, ha hallgatja! Mindazonáltal nekem kellemes csalódást nyújtott a Woe Unto Me debütálása, nem is hittem volna, hogy belorusz barátaink ilyen teljesítményre képesek! Aki viszont gyorsaságra vágyik, nagy ívben kerülje el!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.