Mindig élvezettel vadászom az avantgarde jelzőkkel megbüntetett lemezeket, legyenek azok black, vagy death, vagy post-punk közegből érkezők. Természetesen nagyon sok élvezhetetlen szemétre rásütik az emberek ezt a jelzőt. Nem értesz belőle semmit? – Akkor az avantgarde. Zavaros, összecseszett és önzően intuitív zenei ömlengés? – Akkor az avantgarde. Nagyon sok esetben valóban az az igazság, hogy szar zenére könnyű rásütni ezt a jelzőt, azonban nem egyszer kincsre is lelhet az ember ezen a ködös műfaji területen guberálva. Hasonló guberatúra útján akadtam a német Vyre kettes lemezére is. Aszongyák, hogy post- / avantgarde black. Akkor most elcseszett zajongás? Pár unatkozó és tehetségtelen zenész zagyvasága, vagy csodálatos zenei kinyilatkoztatás? Na nem, azért egyik sem. Viszont meglepően kellemes amit az észak-rajna-vesztfáliai srácok összekovácsoltak nekünk. Volt egy időszak, amikor az avantgarde black metal valahol az Arcturus életművéből táplálkozva szépen szárba szökkent és sorban kitermelte az olyan másodvonalas, ám kétségtelenül minőségi pályatársakat, mint a Code, a Vulture Industries, vagy a Ram-Zet, de megemlíthető a Sammath Naur, Deathspell Omega és az Ephel Duath is. Aztán természetesen mindenféle bátor urbánus crossover zenei megnyilatkozásokkal kitört ez a fajta fogalmazásmód a szűkebben vett black közegből és blackes megoldásokat is magukon viselve létrejöttek az olyan összzenei kinyilatkoztatások, mint a Blutmond, vagy a Todtgelichter. Érdekes, hogy míg a legtöbb stílusban az erős konvencionalizmusra hajlanak a németek, mégis csak az ő (és persze Svájc) talajukon szöktek szárba ezen zenei produktumok is.
A 2011-re keltezhető Vyre az eddigi két, koncepcionálisan összekapcsolódó nagylemezével (The Initial Frontire Pt.1 és Pt. 2) bár túllép az elsőgenerációs, masszívan blackre építkezők sorából, azonban odáig nem merészkedik, mint a szélsőségesen crossover harmadik generáció. Valahol a klasszikus black-es elemek felbukkanásával egy olyan fogalmazásmódot alakítottak ki, ami hangulatilag sokszor megidézi a (inkább korai) Dimmu Borgir-t, annak túlcsorduló teatralizmusa nélkül és valahol a fentebb említett két utódtábor között foglal helyet. Tehát masszívan átlengi mindkét lemezt a riff- és hangulatorientált dalképzés, ami kellően szellős ahhoz, hogy a megfelelő helyeken a finoman adagolt hegedű, elektronika és egyéb natív hangszerek pillanatra bár, de megbolygassák a szürkeállományunk és létrehozzanak egy olyan méltóságteljesen vonuló hangulatot, ami egy gondolat erejéig sem ereszti a hallgatót. A srácok zenei tárháza gyakorlatilag a süvítő black metaltól a zongorakíséretes – melankólikus hangulatfolyamokig mindent felölel és csatasorba állít, mindent a maga helyén is idejében bevetve. Kiemelendők a Pink Floyd / Led Zeppelin iskolából kinőtt gitárszólók is, amik finoman építkezve, mellőzve minden hivalkodást képesek a kötelező jelenléten felül egy-egy dalrész csúcspontjaként funkcionálni. A nyolc és tíz perces dalok mesterien megkomponáltak, így egy pillanatra sem telepszenek a hallgatóra, gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy egy-egy tételen mennyit időzik a lemez. A klasszikus heavy-s – death-es gitrátémák a minden stílusirányból táplálkozó zenehallgató számára egy olyan zenei kaleidoszkópot teremtenek meg, amik minden percben az adott nótát szolgálják és nem válnak csapongóvá, vagy öncélúvá. Cypher D. Rex bár múló pillanatokig megpróbálkozik a Garm-ra jellemző énekmegoldásokkal, mégis az idő nagy részében megmarad az enyhén szürke, se nem bántó, se nem kiemelkedő blackes károgásnál. Az ének kétségtelenül nem tartozik a csúcspillanatok közé, de semmiképpen sem zavaró. Teszi a dolgát, ahogy kell.
A srácok már mindannyian megfordultak megannyi kevésbé ismert német csapatban, így a zenei és technikai tudás semmilyen kivetnivalót nem hagy maga után. A megszólalás makulátlanul tiszta és modern. A két lemez egy év különbséggel jelent meg, azonban a zenei részt tekintve oly annyira egységes a kép és a fogalmazás, hogy a címnek megfelelően valóban egy azon egész két szelete. Majdhogynem pont kiegészítik egymást és egyben hallgatva adja meg azt a mennyiséget a két album, ami a komplexebb zenékhez szokott fül számára kielégítő adag. Baromi jó mindkét alkotás, nem is érdemes egyiket a másik nélkül említeni. Akit érdekel ez a vonal, ne habozzon mindkettőt begyűjteni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.