A dán csapat egy évvel ezelőtti indulása bivalyerősre sikerült, és örömmel láttam, hogy megjelent a második anyag is így év vége felé. Leginkább azért voltam kiváncsi az új termékre, mert a Descender lemezen még nem dőlt el, hogy a banda a gyorsabb vagy a lassabb hangvételt óhajtja-e magáénak tudni. Természetesen a mai összetett post metal zenét játszó együtteseknél ez már nem feltétlenül válik ketté (ahogy pl. a tikatika thrash vagy a funeral doomot játszóknál), és nem is kell, én akkor is kíváncsi voltam.
A Collider első tétele a Microgravity ugyanazzal a fanyar, túlpengetett gitárhangszínnel, és hasonló témával kezd, mint a 2013-as cucc. Sokszor figyeltem fel arra a jelenségre a matalbandáknál (Sepultura, Celtic Frost pl.), hogy a túl nagy erővel megpengetett húr felfelé elmászik hangban a pengetés pillanatában, ami azt eredményezi, hogy hamisan szólal meg, de végülis odatalál a helyére. Namost az énekben ez egy gyakran alkalmazott technikai eszköz, csakhogy az ellenkező irányból, alulról. A Depeche Mode Dave Gahanja sportszerűen űzi ezt. Ha egy ének felfelé csúszik el, az viszont menthetetlen, ott nincs magyarázkodás, az bizony rossz. A gitár természetéből adódóan nem tud alulról helyremászni hangban (a tremolót most hagyjuk, mert ezen téma szempontjából indifferens), itt csak lefelé hajlás lehetséges. Tehát a Redwood Hill gitárosai Toby és Brian kihasználják ezt a jelenséget, és bevetik, hogy még savanyúbb zenét tudjanak a segítségével tálalni.
Nagyon meglepő fordulat a dal felénél megszólaló hegedű. Frederik Thybo kezeli a hangszert, és külön furcsaság, hogy elsőre csellónak hittem, vagy legalább is brácsának. Adok rá esélyt, hogy a Metal Archivesen el van írva, ugyanis hegedűt ennyire mélyen szólni nem nagyon hallottam még. Iszonyú fájdalmat tesz a nótába.Hogy a fals gitárpengetéseknek még nagyobb súlya legyen, elhangzik belőlük néhány közel akusztikusan is (némi crunch van rajta csak), márpedig a hamis gitár akusztikusan a legborzalmasabb. Így indul a második tétel, a német nyelven énekelt Wie Ein Adler. Másfél perc után átmegy egy ügyesen eltalált nagyon lassú körmelódiába, ami már inkább harmonizálás. Az összkép fergeteges.
Már a Descenderen is volt sok olyan részlet, amit a rossz nyelvek „üresjáratnak” neveznek. Ezeket én viszont a legjobb megoldásoknak érzem inkább, olyasmiknek, amiktől a post kiemelkedik a metalból, mert – sértődjön most meg bárki, nem érdekel – a metal az csak metal… A post metal több, mint a metal. Nem is szívesen teszem hozzá a metal jelzőt, mivel a műfajok ezekben a zenékben mindenféle rangsorolás nélkül keverednek. Szimplán post, és kész…
Tehát miután ilyen faszán megcsináltam a Redwood Hillnek a negatív reklámot (pedig nem az ő véleményüket közöltem, csak a sajátomét), kifejteném, hogy mit is akartam az előbb mondani. A Descenderen feltűnt jópár helyen elhalkulás, akusztikus megoldások, „cipőbámulós rész”, itt ezekből szerencsére még több van. A post metal és a metal közötti legfontosabb különbség, hogy előbbiben nem recseg folyamatosan a torzító. Bár szokás némely furcsább metalt postnak nevezni trendiből, ahol a torzító folyamatosan zúg, azt én nem nevezném annak. Az Albedo fele előtt például tipikus post elem kezdődik a gitárral, majd három meghívott énekes Laurids Smedegaard, Andreas B. Stær és Kaspar Kaae énekelnek egy egyszerű, de nagyon érzelemdús szövegrészt. Kíváncsi lennék a koncertekre, hiszen ott Brian énekel a gitár mellett dallamokat, de belőle csak egy van ugye…
Az első pozitív kicsengésű dallamok a negyedik tétel eleji akusztikus témáknál érkeznek, de ez talán arra elég, hogy vaknak hitt mivoltunkból egy szemnyitásnyi időnk maradjon, mielőtt belehalunk a depresszióba. Lényegében a 42 percnyi anyag felénél kaptuk az első pozitív üzenetet, de máris berobban a metal rész, és kavargó gitárhangok szédítik a fejünket.
Mindent nem szeretnék kielemezni, agyontárgyalni, nagyjából ezekkel a megoldásokkal fog még találkozni, akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését. Talán a lemez másik fele egy kicsit melegebb, harmonikusabb, de valódi derűt itt sem várjon senki. Ez egy tökéletesen sötét, depresszív, és halálba induló muzsika. Amikor kemény, tényleg kemény, amikor lágy, valóban lágy, de egy biztos: minden pillanatában 1000 tonna fájdalom bújik meg.
Hangzás, hangszeres játék… Őrületesen jó a keverés, erőteljes, a metal részeknél robban, de élő, az akusztikánál visszafogott, hatásvadász… Nagyon nagy a dinamika, halk és hangos részek váltogatják egymást. A basszus szépen elkülönül a hathúrosoktól, jó a hangereje (értsék: jó hangos, van valódi alja a zenének), a dob tisztán szól és bivalyul… Itt jegyezném meg, hogy a dánoknak atomerős ritmusszekciója van. Az a fajta, amelyik nem feledkezik meg a feladatásól, méltó támasza a két bárdistának. A dobos Andreas mesterien érzi, hogy mikor kell tartsa az egészet, és mikor van egy kis tere villámgyors beszúrásokra. Ezzel a fajta alázattal és a basszer Jens okosan megválasztott hangjaival igazi egységbe építik a Redwood Hill művészetét. Minderre a kíméletlen károgás – hörgés Marco torkából.
Tessék… Ingyen lejátszható:
<a href=”http://redwoodhill.bandcamp.com/album/collider”>Collider by Redwood Hill</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.