Dienamic
Afterlife

(WormHoleDeath Records • 2015)

Mindenholottlevo

2015. március 17.

0

Pontszám

9

A semmiből bukkant fel számomra a vikingek országából származó Dienamic ötfős brigádja. Pedig nem annyira újak már; 2009-ben kezdték meg működésüket. Bemutatkozó albumuk 2012-ben látott napvilágot Surfing The Apocalypse címmel, 1 évvel később pedig Japánban is lezavartak egy portyát a Nightrage társaságában. A Surfing… folytatása egészen idénig váratott magára. Ugyan még csak áprilisban jelenik meg hivatalosan a legfrissebb anyag és cd-t még nem kaptunk belőle, az internet korában ez már különösebben nem akadály ahhoz, hogy recenziót tudjunk írni róla. Érdemes így elöljáróban megemlíteni, hogy e hét csütörtökön hazánkba is elvetődnek ezek a norvég skacok: a Route 66 nevű csepeli szórakozóhelyen fognak zúzni. A lemezen hallottak alapján nem volna hülyeség lenézni a bulira.

A norvég metal harcosok nem találták fel a kereket újra, egész egyszerűen fogták az őket ért, javarészt thrash-ben, heavy-ben és metalcore-ben gyökerező hatásaikat és gyúrtak belőle egy energiától duzzadó, kivédhetetlen masszát. Nem mondom, hogy 100%-osan eredeti, amit csinálnak, de a hozott anyagokból kellemes hallgatnivalót kevertek ki.

A The Reaping kezdi a sort, ami egy kb. Lamb Of God találkozik az Evile-lal jellegű témában ölt testet. Az Innocent Gun már leginkább a Bay Area thrash nagyjait idézi. Itt térnék ki arra, hogy a thrashben nyilvánvaló Slayeres témázgatások mellett több helyütt bekúsznak a Dienamic zenéjébe Exodus jellegű riffhegyek. A lemez egyik klipesített dala kerül ezután sorra, ez a Revolution For Nothing. Ebbe sikerült egy igen fogósnak mondható refrént is bepréselni, továbbá említést érdemel a gityós Stein-Odin Johannessen szólója is. A másik nóta, amit megfilmesítettek az albumhoz kedvcsináló felvezetés gyanánt, az a Dance With The Devil. Nagyjából a bevált recept szerint íródott: old school thrash alváz képezi a gerincét, jó sok Exodus hatással, leöntve némi modernebb, metalcore-os mázzal. Az ördöggel táncolós számot követően mi valószínűleg örökké lépkedni fogunk (You Still Walk). Az eddigi gyors tempóból ebben a szerzeményben jelentően visszavesznek. Akár még a Triviummal is párhuzamot lehetne vonni a Dienamic-tól hallottak alapján; valahogy az agyuk hasonló rugóra járhat, ugyanis Matt Heafy-ék is tkp. a legnemesebb Metallica, illetve Bay Area thrash hagyományokat áramvonalasítják a saját szájízük szerint.

A Generation Reboot a szélsebes pusztításra erősít rá, legalábbis az elején. Váltakozó ritmikája miatt azonban szerencsére elkerüli az unalomba fulladás veszélye. Még talán a korai The Haunteddal sem hülyeség itt párhuzamot emlegetni. Az Overthrown megint csak egy Lamb Of Godos riffeléssel indít, ám aki máris egy Randy Blythe féle hörgő-morgós hangot vizionál a zenei alapra, az óhatatlanul csalódni fog, mivel az ének cseppet sem emlékeztet a cseheknél jócskán megszopatott, meghurcolt frontemberre.

A címadó tétel eleje már-már annyira Slayer, hogy azért Kerryék fejüket csóválnák, ám a folytatás itt is megtévesztően másmilyen. A középrészben érkezik az igazi meglepetés: az énekes, Gustav Harry Lindquist tisztán, dallamosan énekel! Bevallom, ilyesmit azért nem vártam volna tőle. A srác egyébként remekül kihasználja hangi adottságait végig; valamennyi thrasher dalnokot képes megidézni egy pöppet.

Az Utóélet ezzel véget is ér (The End), ami a You Still…-hez hasonlóan a visszafogottabb, lassabb vonalat erősíti. Újfent bebizonyosodik, hogy ez a banda ilyet is tud. Gustav kántálós-kiabálós énekstílusa mondjuk megmenti attól, hogy teljesen ballada legyen belőle. A srác a hangjával esküszöm, itt-ott még a meglehetősen alulértékelt, ámde kultikus Sacred Reich énekesét, Phil Rindet is eszembe juttatta! A gitárszóló szintén briliáns.

Bár az anyag a végére kicsit talán egybefolyik, az mindenesetre megállapítható, hogy a fiúk kétségtelenül tudnak dalokat írni és nemcsak témákat dobálnak egymásra, ahogy arra némelyek hajlamosak ebben a stílusban. Aki kedveli a Bay Area thrash ős-képviselőit, valamint az olyan modernebb brigádoktól sem idegenkedik, mint a Shadows Fall, Lamb Of God, Trivium, Machine Head, annak megér legalább minimum egy misét az Afterlife. Ha valaki tehát teheti, ne hagyja ki őket a Route 66-ban március 19-én, ahol potom pénzért lesznek láthatók!