A mostani Fémforgács találkozón megkaptam a magamét, mondván, hogy mindig én csapok le a legzsírosabb, legsötétebb, legaljasabb… legjobb black metal promókra. Szerintem amikor elkezdtük a promók pörgetését, ezt tettük be legelőször, és páran azonnal felkapták a fejüket, hogy „ez kell, ide vele”. Erre a Sanyi annyit mondott, hogy „szerintem ezt Naga már lefoglalta”. És lőn… :-S
Bár nem vagyok a kiadók nagy szakértője, de igazából egyet tudnék megnevezni, ahonnan sosem kaptunk még rossz cuccot, és az a lengyel Witching Hour Productions. Rendszerint nagyon underground bandák lemezeit nyomatják (Oranssi Pazuzu, Behemoth, Vader azért előfordul náluk is). Ez például egy litván kvartet bemutatkozó EPje. Utánaolvasva a tagok előéletének, semmi nem derül ki, vagyis kijelenthető, hogy a Witching Hour ismét tehetségkutatást csinál. Köszönet érte, ez a brigád valóban méltó arra, hogy előrébb legyen sorolva.
Granduózusan indul ez a fél óra, a gitárok rombolnak. Bár szintetizátorn nem gyanítok, mégis roppant atmoszférikus hatást kelt az összkép. A hisztérikus, megeffektelt, visszhangos ének (amikor pont nem ilyen) egy kissé emlékeztet Csihar orgánumára.
Ezután a kettes tételben a húsdaráló is beindul, jól felépített hangzatokkal… A közepefelé szaggatott riffelés, furcsán ritmizált, eszes dobolással. Majd egy kevés dallamos ének is befigyel a végefelé. Ezeket a dallamokat szenvedélyes gitárakkordok vezetik ki, ez a rész egy leheletnyit szentimentális, de nincs vele gond igazából. A dara folytatódik a III-asra számozott ezt követő darabban. Mollokba oltott, szomorkás dallammenetek, őrjöngő ének, hatalmas megoldások, egyszerűen leborulok itt a hangulatteremtő képesség előtt. A második perc végtől pedig vissza-vissza térő, furán brit popos pengetés (nem kell megijedni).
A kiadvány nehezebb része a IV-gyel kezdődik. A szaggatott gitár az elején egy kicsit… izé… szaggatott na, vagyis a hallgatása is nehézkes. Közel két percig tart, viszont utána beindul a black tekerés. Valószínű, hogy az is rontja ezen rész feldolgozhatóságát, hogy nem sikerült a gitárt univerzálisra belőni. A hangmérnöki tudás magasiskolája az olyan gitárhangzás megtalálása, ahol a riffek, a tremoló és a kitartott hangok is szépen szólnak. Általában egy középszintű producer a háromból kettőt el tud találni, viszont itt a riffelésnél néha túlgerjed a hangszer…
De micsoda baromságról jár a szám, ez black metal, hagyjuk már a csíráskodást…
Hagynám is, viszont nem csak a hangzással van a bajom, hanem ez a dal egy kicsit leül… A kezdeti kíméletlen, purgatórium érzés továtünik egy kicsit. A dob viszont nagyon ügyes, Džiugas gyaníthatóan hallgat Meshuggah-t.
A záró dal meg komolyan meglepett. Határozottan doomosan indul, egy perc után vált csak élesen, aztán újra-és újra. Furán összetett és bontott témák… A levezetése zseniális.
Ez a zene időnként olyan vastag, annyira kíméletlenül gerenda, hogy azt elviselni is nehéz, ugyanakkor akkora műgonddal lett megszerkesztve, hogy még a kissé érzelemeltúlzott részek sem szegik kedvemet, és tántorítanak el tőle, hogy hallgassam egyfolytában. A második fele változó minőségű, de bemutatkozásnak közel hibátlan.
A post elemek külön szívemet melengetik, és ezúton említeném meg a hazai black metal színtérnek, hogy a post metalt alkalmazni nem égő, mert bár modern vonulatról beszélünk, de ez a jelenség simán megfér a black metallal, sőtt jobbá, érdekesebbé teszi azt. Máskülönben Darkthrone-Burzum-Immortal körforgásba fulladhatnánk, és a black metal is ugyan arra a sorsra jutna, mint a heavy metal… Nevezhetjük a mai heavy színteret power metalnak, de igazából az Iced Earth is heavy metal… Jót szórakoztam az Accept legutóbbi anyagán, tényleg tetszik, de olyan szintű hangulati fürdőzést, mint egy posttal átitatott jó black metal okoz, a klasszikus stílusok nálam sosem fognak.
Kicsit szigorú leszek most a ponttal. Mivel csak majdnem tökéletes ez a debüt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.