Van ez a jóember, aki zseniális dolgokat művelt anno a Black Sabbathal. Egy (vagy több) zenész és zenehallgató generációnak jelentett kiindulási alapot, alfát és omegát. Aztán ugye most nagy köpködések között áll a bál Bill Ward és a Black Sabbath között. Ezt nem nagyon kell részletezni, mert fosásig volt a témával minden szaksajtó. Azért, hogy a kellemetlen kigolyózás ellenére Bill ne maradjon zene nélkül, hát elkészítette az Accountable Beast címre hallgató szólólemezét.
Aki nem elvetemült Bill Ward fan, annak akár meglepetés is lehet, hogy a dobosmágus már 1986-ban elindította a maga kis szóló projektjét, aminek a friss lemeze immáron a harmadik a sorban. Persze igen nagy a kihagyás a ’90-es, majd a ’96-os keltezésű első kettő kiadvány után, de hát nagy valószínűséggel Bill most érezte azt, hogy idő van, ki kell nyilatkoztatni, meg kell mutatni, hogy mire is megy egymagában, vagyis hát zenész barátainak társaságában.
Persze nagyon nagy csodákat nem lehetett várni az Accountable Beasttől, senki ne gondolja, hogy Bill a pornogrinde lucskos mocsara felé kormányozta volna kis csónakját, de azért így is elámultam a végeredményen, ami kicsit több mint zavarba ejtő és túl a sokadik hallgatáson is értetlenül vakarom a fejem. Azt hiszem, hogy itt valami nagyon érthetetlen dolog zajlik és képtelen vagyok egy síkon kezelni a zenei anyagot, mint egységes egészt. Itt bizony két dolog zajlik párhuzamosan. Egyszer van a zene, ami csörgedezik a maga kis ősrockos, doomos vonalán, néha kimondottan izgalmas zenei hangulatokat lefestve. Már a Kyuss-t idéző ultramocsok nyitóhangoknál elkezdtem bólogatni, amire alattomosan épül fel a zongora, kis horror-hegedű aláfestés, mígnem jön az ének… A „mi a vérveres isten nyila ez” felkiáltás annyira képes megközelíteni a döbbenetemet, mint törött lábú hintaló a célszalagot egy kellemes hétvégi ügetőversenyen. Először csak nem értettem, hogy mifene zajlik, de aztán már nem is nagyon akartam. Az egy dolog, hogy Bill hangja egy nudli, egy nagy nulla, fából vaskarika, ezzel nincs gond. A baj itt az, hogy ezzel együtt is végigénekli, dehogy énekli, szűköli, bohóckodja, vonyítja és óbégatja a lemez kilenc, amúgy zeneileg teljesen vállalható tételét. Azért a címadó dal nyitórésze több mint arcátlan Masters of Reality nyúlás, mint ahogy a félresikerült vonyítás is valahogy rájuk próbál hasonlítani, azonban a refrén énekminősége ismét egy ír kocsmából hazafelé tántorgó bányásztársaság színvonalát éri el. Pedig mondom néktek feleim, hogy a zenei alap kimondottan jó, néhol érdekes, máshol egyszerűen csak húzós, utaztatós féle, amíg Bill meg nem érkezik és el nem kezdi a módszeres leépítést. A First Day Left disznóröfögésére és dú-dú-zására már egyszerűen a siketek és nagyothallók rögtönítélő bírósága előtt sem lehetne felmentést találni.
És így megy ez bő 40 percen keresztül. Ötletes, húzós dalok, kellemes, lebegős kiállások és Bill X-faktorban szegény vokális teljesítménye, néhol ámokfutása. Simán el tudom képzelni, hogy van akinek ez kimondottan szórakoztató is lehet, hiszen megvan a maga infantilis és brutálisan amatőr bája, egyfajta tábortüzes öszzhangzata, ami képes valamiféle alkoholmámoros, összeborulós, együttérzős mágiára, de semmi többre. Az Accountable Beast mint egy 2015-ös lemez egy, a rock történetében kiemelkedő szerepet játszó zenész tollából, összességében elhasal mint vakegér a hajnali jégfolton. Több mint furcsa.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.