A Triumvir Foul egy death metalt játszó mocsári szörny, és az Oregon állambeli Portlandből célozza meg azokat, akik e mocsár környékén tanyáznak. A bandának egyetlen demója jelent meg 2014-ben, az An Oath Of Blood And Fire, amely ismertetőm tárgya is egyben. Erre a kiadványra szeretném felhívni a death metalt kedvelők közül is a legelvetemültebbek figyelmét.
A promó anyagot egy 7-inches vinyl formájában kaptam meg, amely már eleve különlegessé tette az ismerkedést, és bár tudtam, hogy egy death metal demóról van szó, mégis amikor beraktam a lemezt a lejátszóba, egy pillanatra ledöbbentem a brutálisan nyers hangzás hallatán. Még a zenekar Bandcamp oldalán is megfüleltem az anyagot, hogy megbizonyosodjam, nem a lemezlejátszóval van a baj. Először olyan érzésem volt hallgatni ezt a négyszámos korongot, mintha macsétával törnék magamnak utat egy indákkal sűrűn benőtt, ezeréves temetőben, ahol az ember csak mély sebek árán jut odáig, hogy kiismerje magát az elátkozott helyen. Ennek tekintetében a hangzásra vonatkozó „borzalmas” megnevezést akár pozitívumként is felfoghatjuk.
Már az első hangok az Autopsy-nak emelnek zászlót, és igazság szerint Chris Reifert legendás zenekarának szellemisége egy lepelként borítja be az itt hallható három saját szerzeményt. A negyedik dal mi is lehetne más, mint egy Autopsy feldolgozás, ez pedig az 1989-es Severed Survival lemezről kölcsönvett Embalmed, amely észrevétlenül olvad egybe a saját dalokkal. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy a banda egy másik zenekar stílusával kérkedik, ami van, hogy jól sül el — például a Torture Killer esetében, akiknek a Swarm! című lemeze gyakorlatilag jobban sikerült az akkori aktuális Six Feet Under korongoknál —, és van, hogy beletörik az a bizonyos bicska, amelyre a Gruesome példáját tudnám említeni. Az utóbbinál azon akadok fenn, hogy a lemez dalírói minőségben meg sem közelíti a Death mesterműveket. A Triumvir Foul az előbbi kategóriába sorolandó, mivel annak ellenére, hogy olyan a hangzás, mintha 1984-ben vették volna fel egy elhagyatott kápolnában, a mocsok mögött kihallani (még ha nem is könnyen) a remek riffeket, ötleteket, amelyek a dalok identitását képezik, és a zenekar létjogosultságát igazolják.
Ebben a röpke 12 percben (az Autopsy feldolgozást nem számolom) minden elhangzik, amitől egy efféle kiadványt szeretni lehet. A nyitó The Vacuum Of Knots kakofonikus hangorkánt zúdít a hallgatóra már az első másodpercekben, hogy aztán beteg gitártémáival megidézze a pusztulást kongató vészharangokat. A középtempók egyik dalból sem hiányoznak; ezek ádáz szólamokkal társulnak, ahol a síron túli hangulat eleve adott. A példakép-zenekarra is jellemző baljós lassulásokra, kitartott gitárhangokra és tébolyodott szólókra itt is rábukkan az, aki elég elszánt a feladathoz. Az Abhorrent Depths lassú, hátborzongató nyitóriffje egy sötét szertartásra szólít fel, viszont nem élő emberek gyülekezete ez. Ebben a dalban a láncfűrész-szerű örvényt felváltja a primitív darabolás, és ez olyan, mintha a zenészek jókora húscafatokat aprítanának fel a hangszereikkel. A nagyon korai Slayer is minden bizonnyal inspiráló hatással volt a zenekarra, de ehhez képest a Show No Mercy polírozott, klinikai hangzással rendelkezik. A Silence Continuum egy tempósabb darab, elmebeteg szólókkal, kavargó riffekkel, súlyos középtempós részekkel, remekül megírt témákkal. Mindezekre jön a kriptából kiszűrődő hörgés, amely nincs éppen annyira nyers, mint az Autopsy esetében, de nem áll messze tőle.
A Triumvir Foul ezzel a demóval nem csak időutazásban és a kívánt stílusjegyekben részesíti a hallgatót, hanem a dalszerzés próbáját is sikeresen kiállja. Azért én remélem, hogy a továbbiakban egy egyéni arculat is kidomborodik majd, mindenesetre kezdésnek ez több mint dicséretes. Aki pedig a logót ki tudja olvasni, az már igen mélyre ásta magát az underground ingoványaiban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.