Amen
Death Before Musick

(Sony BMG • 2004)
2015. július 18.
0
Pontszám
10
 
Eléggé speciális a kapcsolatom a punk / hardcore szcénével. Nagyon nagy százalékban távol áll tőlem ez a világ és üzenetrendszer, azonban mindig akad egy-egy csapat, akik viszont nem csak megragadnak, hanem adott lemez erejéig meghatározó élményt jelentenek, életem egy részének mementóivá válnak. Bár ezek a lemezek sosem vegytiszta stíluslemezek azonban ezeket az idő nem tudja kikezdeni. Ilyen például az Exploited Beat The Bastards lemeze, vagy a RATM The Battle of L.A.-je, de mondhatnám akár a Cancer Bats Hail Destroyer lemezét is. De van ezer ilyen, sokszor évekre lappangnak bennem, aztán valami ok miatt előkerülnek és feltorlódnak az elfeledettnek hitt emlékek, érzések és újra felvillanyozódom, újra elkap a harci hév és a varázs mit sem szűnik. Ezek annyira szubjektív élethelyzetekhez és élményekhez köthetők, amik messze nem az adott lemez általános zenei értékeinek szól, így teljes mértékben el tudom fogadni, ha valaki ezzel nem tud azonosulni. Na! A lényeg, hogy valahol belefutottam Fred Astaire nevébe és pavlovi reflexként kifutott belőlem, hogy „bring me the head of Roman Polanski, bring me the legs of Fred Astaire” és aaaatyaaaaéééég! Ez Amen! Elő kell vegyem azt a lemezt azonnal!

AMEN - Bring Me The Heads

A csapatról annyit érdemes tudni, hogy 1994-ben alakultak Los Angelesben Casey Chaos énekes vezetésével és az amcsi piacra azonnal be is robbantak azzal a féktelen punk attitüdöt, hardcore agresszivitást és egyfajta alternatív slágerességet képviselő zenével, ami ennyi év után is működőképes robbanószer. Sőt, meggyőződésem, hogy sok mai core alapú bandának szolgált a csapat alapul. A banda négy lemezt ért meg, köztük a legnagyobb sikernek a 2000-es We Have Come For Your Parents számított, számomra azonban az eleddig utolsó Death Before Musick az űberalbum. A csapat azóta halált imitál, annak ellenére, hogy rendre felreppennek új lemezzel kapcsolatos hírek is, sőt Dave Lombardo neve is egyre gyakrabban szerepel Casey mellett.

No, de mit is tud a Death Before Musick? Először is vad, mint a picsa! Akkora vehemens úthenger, ami képes ledózerolni egy fél várost. Eltelt 11 év és azt hittem, hogy majd mosolygok rajta, de a mosolyt a kétutas hangfalból előtörő orkán okozza, nem a megszépült emlékek szégyenérzete. De nem ám! A nyitó Liberation for… alattomosan kezd beszippantani, hogy az első percnél ránk törjön, és egyértelművé tegye mi a játék neve. A hangzás mocskos, zajos, vastag. Messze áll a túlpolírozottságtól és a túlproduceléstől oly annyira, hogy a Hello (One Chord Lovers) zajáradata még felkészületlenül éri a fület és az agyat is. Persze nem kell mentegetni a csapatot, ők ezzel a dallal le akarnak gyalulni, nem hagyva teret az okoskodásnak, a szépségnek, a szofisztikáltságnak. Egyszerű profán zenei kirohanás, ami vad üvöltéssel, betonozó riffel és azonnal együtt énekelhető refrénnel teremti meg a lemez hangulatát és intenzitását. Ez a hangulat, ez az okosan beleszarós fogalmazásmód, a zenét és zenei eszköztárat egy percig sem hagyja maga mögött és az intenzív csapkodása, vagdalkozása ellenére minden refrén ül, minden riff szakít, minden groove lüktet és bedarál. A társadalom és rendszerkritikus szövegektől sem kell túl nagy okosságot várni. A fontos és mai napig élő problémákat foghegyről köpi Casey a képünkbe. Persze előtte még egy jó adag turhát is felkrákogott, hogy ránk ragadjon a mocsok. A Money Infliction gitárjátéka egyértelműen Tom Morello iskolájából hozza a bizonyítványt, még a dob is Brad Wilk egyszerű de hatásos lüktetését idézi fel. Casey bár egy – két primer énekharmóniával képes tökön ragadni, összességében zajos, erőszakos dallamos üvöltésével teszi hozzá a zenei részhez azt a kis energia többletet, amivel például a Westwood Fallout kétlábgépes thrash jellegű atomtámadását már alig lehet fokozni. Komolyan mondom, ekkora tempót, adrenalint ritkán hallani ebben a közegben, amit Shannon Larkin űberdobos lenyom. Félelmetes az energiaszint. A zaj megöl, felőröl, a teljes zenei őrület határáig feszíti a húrt, hogy a Please Kill Me igazi street HC köpködése és űberrefrénje már csak felmossa a hallgatóval a követ. Persze van ám még itt nyalánkság bőven. Az Exterminate! igazi ugrálós R’n’R / punk / HC hibrid, míg a We Got The Bite primkó punk kirohanás. Tényleg képtelenség minden dalt felsorolni, pedig minden tétel dugig van olyan hangulatokkal, energiákkal, zenei megoldásokkal, ami miatt érdemes lenne kiemelni, mint pl. a Neutron Liars, ami a középtempójával és csordarefrénjével gyakorlatilag a lemez himnusza, de még ide kell citáljam a már szóba került Bring Me The Heads-et is, ami talán a legvadabb legpörgősebb eszement vadulás. Tényleg ennek a hallgatása közben képes lenne az ember eltolni egy villamost is. Persze pályára merőlegesen!

AMEN Westwood Fallout

Sokat gondolkodtam, hogy miért működik az Amen nálam, és más nagyon magasan kvalifikált bandák ebben a közegben pedig miért nem. Aztán megtaláltam a választ. Lehet királyság a Turbonegro, vagy a Danko Jones, meg anno a The Hellacopters is pörgött, de valahogy ezt a zsigeri agressziót egyik banda sem vállalta fel ilyen nyíltan. A Death Before Musick egyfajta frontális támadás, ami egyik fentebbi bandát sem jellemzi ennyire nyíltan. Pedig ez itt az élet, ez itt a mocsok, ez egy jobb horog és bal egyenes. A frissen kicsorduló vér és a nyállal keveredő homok a szájban. Ez az a szórakozás, ahol összevernek az előadás alatt és végig élvezed. Már aki élvezi ezt a szintű és energiájú ösztönvezérelt zenei dühkitörést, ami egyetlen egyszer sem csap át öncélúságba, vagy művészkedésbe. Eltelt 11 év és még mindig feldagadt arccal állok fel a Death Before Musick mellől…

AMEN - Please Kill Me