Európai emberként, a keresztény kultúrkörbe tartozva, van abban valami megmagyarázhatatlanul perverz és a fantáziát szabad útra engedő érzés, amikor a vallás és érinthetetlennek tűnő prófétái egy gyakorlatilag inverz helyzetbe kerülnek. A pap megidézi a sátánt, az apáca a testi örömöknek adja át magát, az egyház kitárja kapuit a démonok és az alantas lények előtt. Ez alapvető sajátossága annak ami- és aki egy keresztény valláshoz és egyházhoz mérhető szélsőséges ideát képvisel. Tovább megyek, a szélsőségesen hirdetett igazságok legjobb próbája az, ha kifordítjuk azokat. Ha ebben az esetben is hasonlóan megingathatatlan igazságot kapunk, szinte biztos a csalás! Ez a fajta megidézés, kontrasztképzés gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. A tiltott gyümölcs leszakítása, a tiltott élvezetek megszerzése, a tiltott területek felfedezése a legédesebb mind közül. Mi és ki lenne ennek a legcsábítóbb prófétája, mint a hamis isten, a hamis próféta, a hamis pap? Ősidők óta létező emberi hiedelmek, érzelmek és vágyak megtestesülése az, amit számtalanszor látunk a rock és metal irányzatban megjelenni, annak lázadó legvalójától vezérelve. A hamis próféta, a tiltott élvezetekre csábító szerzetes képének megidézése talán a legkedveltebb motívum, elég csak Alice Cooperre, az ördögszarvakkal díszített sapkát viselő Angus Youngra, King Diamondra, vagy akár a Mayhem fekete eminenciására, Csihar Attilára gondolni. Erre a tudatalatti motívumra ráérezve építette fel teljes megjelenését a svéd okkult rockban utazó Ghost is. Hogy ezzel a koncepcióval mennyire beletrafáltak a keresztény kultúrkör árnyékában nevelkedett zenehallgató lágyékába, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a név, a vizuális koncepció és Papa Emeritus mára ikonikussá vált alakja viharként söpört át a rockzenei világon az Opus Eponymous megjelenésének idejében. Mára a banda neve, vagy Papa Emeritus fotója, fizimiskája azonnal felismerhető, még annak is, aki csak útfélen futott bele a zenekarba.
Minden különösebb várakozás nélkül vágtam bele az idei Meliora lemez hallgatásába. Ha eddig volt kétségem a koncepció, a zenei megvalósítás és az általam ebbe a világba beleképzelt összhatás tekintetében, az most mind szertefoszlott és felsejlett egy hibátlanul kiérlelt album körvonala. A fene gondolta volna ezt a lemez elején, bár a nyitó Spirit annyira tökéletesen kezdett, hogy rajta keresztül könnyedén vetettem magam bele a csapat világába. Ez a világ pedig nem más, mint a fentebb már említett ’60-as, ’70-es évek prog.-ba hajló rockzenéje, megbolondítva az alapkoncepció okkult vetületével. A végeredmény jelen esetben így harmadik nekifutásra már egy tökéletes filozófiai – zenei egységben öltött testet. Ebben az utazásban amellett, hogy egy percre sem esek ki a Ghost világából, azonnal olyan mesterek szelleme jelenik meg, mint az Emerson Lake and Palmer, egy pici King Crimson és egyfajta kortárs hangulati atombomba becsapódása. Már a Spirit gitár – hammond párbaja és velőig ható refrénje érezteti, hogy most valami több történik, valami igazi sötét mágia került megidézésre. Persze a korai prog előképeken felül az ős Black Sabbath sem kerülhető meg. Tommy Iommi (nem létező) ujjlenyomata a From The Pinnacle to The Pit nyitóriffjében és a Mummy Dust főtémájában is markánsan megjelenik. Ha még ennyi nem lenne elég az üdvösséghez, akkor bal egyenesként üt be az a félreismerhetetlen – a teljes lemezen átvonuló – prog.rock miliő, ami bennem hazai vonatkozásban a Solaris és az East zenei hangulatteremtését is erősen felhánytorgatja. Nem lehet nem észrevenni, hogy a csapat egyre inkább elhajlik egy olyan érzelmi világ felé, ami a teljes lemezt egy utazássá változtatja át. Egyfajta sajátos szellemvasút ez, ahol minden díszlet, minden színjáték, minden megrendezett, de pontosan erre vágyik a szellemekben még hívő gyermeki énünk. Nem a vérre, hanem a vért imitáló piros papírmaséra, nem gyűlöletre és rettegésre, hanem jól eső borzongásra vágyunk ezalatt az utazás alatt. A kis kocsi elé bezuhanó és rémületet keltő zombi-alak átváltozik maskarává és műanyag bábúvá, miközben áthaladunk alatta. A rettegést felváltja egy felszabadult nevetés… A Meliora pontosan ezt az utazást kínálja fel hibátlan zenei formába öntve. Egyszerűen félreismerhetetlen az a fajta melankólia ami a He Is-t köldökzsinórként köti össze a Simon And Garfunkel – The Sound of Silence-ével. A zsenialitását emeli, hogy sem a hangnem, sem a tempó, sem a dallamok nem stimmelnek, mégis egy az egyben annak a dalnak a szelleme lengi be a szobát hallgatás közben. Mint ahogy képtelenség a Mummy Dust sziszegő „sz”-ei alatt nem az ember bűnbe esését előidéző kígyó hangjára asszociálni…
A Meliora egy tökéletes utazás. Egy tökéletes műsor, amire ha befizetek pontosan azt a bizsergető izgalmat kapom, amire vágyok. Tisztában vagyok vele, hogy a varázslat mögött zsinegek, rudak, papírmasé, festék és gumimaszkok vannak, de én ezt pontosan így akarom átélni. Össze akarok kacsintani a bandával, felhőtlenül akarok szórakozni, el akarok felejteni egy rövid időre mindent. Szeretnék felemelkedni, zuhanni, elbújni kicsinyt egy sarokba, nevetve elfutni a figyelő szemek elől. Egy varázslatos világban szeretnék eltölteni egy kis időt, amit én építek fel teljes egészében, amibe nem szólnak bele, amiben nincs harsányság, nincs dac, nincs tolakodás. Ehhez ad a kezembe minden egyes építőelemet a Meliora. Hibátlan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.