Warfaith
Wise Man Is Dead

A trash metálnak a több évtizedes fennállása óta már rengeteg különféle hatással sikerült keverednie, melynek köszönhetően bebizonyosodott, hogy nincsenek kőbevésett határai a stílusnak és, hogy mennyire alkalmas a kísérletezgetésre. A francia Warfaith zenekar is egy igazán érdekes egyveleget állított össze nekünk a nem rég megjelent Wise Man Is Dead című, első nagylemezével. 

Az albumborító már messziről hirdeti, szinte az arcunkba ordítja, hogy egy igazán harapós, ízig-vérig trash banda anyagát tartjuk a kezünkben. Vannak itt testrészek, több hordónyi vér, pusztulat, gyilkosság és rengeteg hulla. Maga a CD lemez is egy szemgolyót ábrázol. A „pakk” része még egy könyvecske, melynek lapjairól a zenekar tagjai vicsorognak ránk, valamint két matrica a zenekar logójával.
 

A zenében a trash metál, már-már klasszikus, de mégis fojtogató ködjének leple alatt sötét árnyként tűnnek fel a death metál és a hardcore/punk elemei, melyek aztán a közép és a gyors tempók váltakozásával egyesülnek ütős kombinációvá.
Elsőként az éneket emelném ki, mert tökéletesen hozza azt, amit a zene megkíván, mind a pörgős, mind a „bólogatós” részeknél. A gitártémák nagyon eszesen lettek kitalálva, néhol kifejezetten progresszív területeket is feltérképezhetünk, ha engedjük, hogy elcsábítsanak, a hangzásuk pedig harap, nagyon agresszív. A dob gyönyörű szőnyeget ad a produkció alá, sikerül keretbe foglalnia az egészet. A basszusgitár technikailag hozza a kötelezőt, de ezen kívül semmi többet. A dobnál is lehet már érzékelni kicsit, hogy a hangzás lehetne öblösebb, de a basszusgitár nekem már egyértelműen butácskán szól.

A Wise Man Is Dead összesen tíz tételt tartalmaz, amit egy hangszeres Intro vezet fel gyilkosra élezett riffekkel, majd ezután a címadó dal következik, ami már szemléletesebben érzékelteti, hogy mit is várhatunk az albumtól. A zene zakatol, mint egy rozsdás tehervonat.
A Jesus Sucks című szerzemény egy lehelettel lírikusabb történet, de a zene alapvetően nem változik sem hangzásban, sem pedig ritmikai és stílusbeli összetételben. Itt néhány riffben érezni a Slayer hatásait, és visszaköszön a régi punk trash bandák által megteremtett atmoszféra. Az első öt számban ugyanazt kapjuk és már kezdtem is érezni ennek a hatását, mikor a figyelmem egyre könnyebben terelődött más dolgok felé.
A Furious Pig töri meg a kialakuló monotonitást, ahol a fiúk durvábban kieresztik a punk hatásokat.
Az albumról a Warslave című számot emelném ki, engem itt fogott meg legjobban a zenekar, ennél a tételnél látszik igazán, hogy mennyit tesz hozzá az ének az egész produkcióhoz.
A záró tétel, a Redemption egy progresszívebb dalra sikeredett, de összhatásban nem tér el igazán az album többi dalától.
 

Összességében nagyon technikás zenét rakott össze a Warfaith, ami már önmagában egy remek teljesítmény a srácoktól. Sajnos az albumra már félúton rátelepszik az unalom amit valamelyest tud oldani az énekes változatos stílusa, persze ez kevés ahhoz, hogy sokáig megmaradjon a hallgató érdeklődése.
Nem érzem, hogy a zenekar kiadta magából azt, amire igazán képes lenne, szerintem ennél sokkal több van a srácokban. Az biztos, hogy a jövőbeni kiadványaikkal is meg fogok ismerkedni, kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e megtalálniuk a saját, egyéni útjukat? Ha sikerül, akkor tuti, hogy mindenki a falhoz lesz szegelve!