Дрём
2

 

Vannak azok a lemezek, amiknek a kritikáját „csak úgy” bevállalja az ember, aztán majd megküzd vele valahogy… Na én pont így voltam az orosz Дрём lemezével. Mivel nagyon nem vagyok funeral doom rajongó, így hát azt gondoltam, hogy az agyon ajnározott Solitude Production istállójából érkező anyaggal veselkedek neki egy mélyrehatóbb ismerkedésnek. A csapatról szinte nulla háttér információ áll rendelkezésre, ami alapvetően nem probléma, így viszont nincs nagyon miről beszélni a 2012-ben alapított banda esetében, marad a nemes egyszerűséggel 2-re keresztelt második nagylemez.

A négy tételben és összesen 57 percben megfogalmazott mű alapvetően egy tökéletesen stílushelyes funeral doom vánszorgás. Az első szám alatt éreztem is valamiféle szúró bizonytalanságot, hogy én ezt képes leszek-e feldolgozni, egyáltalán végighallgatni, hiszen a tipikus ultralassú kettőnégyre érkezett a követelményszintű 10 másodperc / 1 pengetés patikamérlegen kiadagolt egyvelege. Valljuk be a morajlás szintű agyagbánya mélyéről feltörő hörgés sem emelte meg a pulzusszámot és valahogy odakint is csak süt és süt a nap. Természetesen, komolyan véve a feladatot, sokszori áthallgatásra elkezdtek az egyedi stílusjegyek feltárulni, elkezdtek a hangulatok működni. A nyitódal ormótlan vánszorgásába első szokatlanabb momentumként megjelent a doromb, majd a kettes dalban valamiféle naívan egyszerű és bárdolatlan hangú népi furulya, amik azonnal ki tudtak rángatni az egyen mocsár érzetből és valamelyest elkezdtek saját karaktert adni ennek a zenének. A hármas dalban megjelenő vastag szintetizátorszőnyeg bár semmilyen újdonságot nem jelent a stílusban, mégis valahogy jókor van jó helyen és végre, dúdolható dallammal emeli a hangulatot. A szám belsejében beütő „felgyorsulás” is igen profin mozgatja át a tíz perces szerzeményt. Ez a dal a lehető legjobb helyen és formában ad egyfajta ütemváltást a szűk egyórás lemeznek és végül is megadja azt a lökést, ami aztán a gigantikus 17 perces befejezéshez kell, amiben minden hangszer és zenei megoldás megjelenik a korábban említett zenei eszköztárból.

Az első pillanatban tucatnak és borzalmasan vontatottnak tűnő album valójában egy profin megszerkesztett zsánerlemez lett. Nem arról van szó, hogy ezek a borzasztó alaptempón hömpölygő dzsi-dzsi-k bármiféle ingerküszöböt megérintenének, vagy hogy a semmit sem formálódó mocsári hörgés egy percig is életképesebb lenne az ezer stílustársnál mert ez az igazság. Arról van szó, hogy ez technikailag egy tökéletesen megszerkesztett lemez lett. Valami hihetetlen ütemben érkeznek meg a dorombos, a furulyás, szintetizátoros betétek. A tempó megbolygatása nélkül hoznak a lehető legmegfelelőbb pillanatban érzelmi váltást és átkötést két dohogó morajlás között. Vesszőparipám a zenei kontrasztképzés, ami által egy lassú lemez valójában egész hosszában meg tudja tartani a lassúság érzetét, egy agresszív lemez végig életveszélyes marad, anélkül, hogy pincsi ugatásba váltana át. Én ezeket mindig tempó és hangulatbeli kontrasztképzéseken keresztül tartottam megvalósíthatónak. A Дрём megmutatta, hogy van egy harmadik út is. A hangszereken keresztüli kontrasztképzés. A változatlanul lassú tempót, a komor, félholt hangulatot egy percig sem bolygatja meg, egyszerűen a különböző hangszerek megfelelő pontokon történő belépése ad egyfajta lüktetést, hullámot az egész lemeznek, amire könnyedén fel lehet ülni és együtt élni a lemezzel. Nem mondom azt, hogy évtized albuma a 2, de ez a fajta szerkesztési mód és zenei érzék meglepett. Örülök, hogy belevágtam ebbe a lemezbe. Aki érez affinitást az ilyen jellegű finomságok felfedezésére, az ne fogja vissza magát!