Nem tudom, ki mennyire van vicces kedvében, vagy csak rendelkezik annyira pihent aggyal, hogy eljátsszon azzal a gondolattal, hogy Irakban – egészen pontosan Szulejmánijja-ban – végezzen közvélemény kutatást a metal zene hallgatási szokásairól. – Szó se róla, nagy valószínűséggel érdekes és igen csak meglepő eredményeket produkálna a felmérés, hiszen maga a rock, metal műfaj – a death metal-ról meg már nem is beszélve – a Közel-Keleten a „nyugat ópiumának” számít. – Mindezek ellenére, amikor már az ember feladni kényszerülne az elveit, néma félmosolyra adhat okot, hogy ezen a kevésbé „termékeny földön” is létezik egy picinyke kis oázis, mégpedig a Cyaxares képében.
Előre bocsátom, hogy aki szereti a death metalt 
és hozzá még az egzotikus dolgokat is kedveli, az nagy valószínűséggel jól fog szórakozni a néhol „európai fülnek” már kissé szokatlan zenei megoldásokat felvonultató „Whores of Babylon” albumon. – Hiszen Cicero óta tudjuk, hogy „Varietas Delectat”, azaz a változatosság gyönyörködtet. S itt sincs ez másképp’. – A kérdés innentől kezdve már csak annyi, hogy, kinek menyire erős a gyomra a jellegzetes keleti „fűszerezésű” zene hallatán.
Az amúgy túlnyomó részben a keleti vallással és kultúrkörrel foglalkozó szövegvilág mintegy kimeríthetetlen táptalajként szolgál a Cyaxares által játszott zenéhez. Így itt nincs agyalás, hogy mely zenekar mely tételéhez hasonlíthat leginkább a fülünkben felcsendülő muzsika. Egyszerre zsigeri, egyszerre autentikus és hamisíthatatlanul keleti. Szó szerint érezni a zene hallgatása közben, amint kelet s nyugat egymásnak feszül, majd szépen lassan felemésztik egymást, és eggyé válnak. Tehát itt nincs olyan, hogy csak Jó vagy Rossz. – Rá kell döbbenünk, hogy igazán egyik sem létezhet a másik nélkül. – Mondom mindezt azok ellenére, hogy az előadó jómaga nem lépett az újító szerepébe, de mégis itt sikerült valami olyat megalkotnia, ami üde színfoltja korunk zenei történelmének. Ugyanis, a zenekarnév mögött megbúvó multi funkcionalista, iraki zenészsrácnak, Mir Shamal Hama-faraj-nak, (Jaj!) sikerült egy hét – illetőleg nyolc – nótából álló modern hangszerelésű, de a közel keleti hatásokat sem nélkülöző ízig-vérig death metal lemezt leszállítania.
Már az albumnyitó „Thy Winds In Coordinations Of My Sand Statues” megadja azt a kellő lökést, amely elégséges lehet ahhoz, hogy egyre mélyebbre s mélyebbre hatoljunk a Cyaxares zenéjében. Ráadásul, ahogy halad az ember előre, egyre csak azon veszi észre magát, hogy olyan, mint amikor mézet csöpögtetnek belé, hajlamos lesz tőle egy kissé émelyegni… A „Shahnamen” pedig akár tökéletesen is igaz lehet minderre.
Egyébként maga Mir, nem csak, mint zenész teljesít jól az albumon, de vokalistaként is megállja a helyét. – Az általa elővezetett hörgésen és károgáson kívül fel-feltűnő tiszta hangokat – ha tehetném – tovább erősíteném a zenéjében. Kihallani, hogy van benne elég potenciál ahhoz, hogy a későbbiekben biztos alapokra helyezve tovább színesíthesse a zenekar amúgy sem szürke képvilágát. – Erre pedig ékes bizonyíték lehet az albumot záró instrumentális tétel, a „Temples of Waters” is.
Persze, a Mir által „vászonra festett” utazástól senki se reméljem egy Nile szintű zenét, mégis az albumot újra, s újra hallgatva hajlamos vagyok hinni abban, hogy a Cyaxares „meséin” még maga Karl Anders is tátott szájjal figyelne.
Az album apró hibái ellenére (dobhangzás, keverési hiányosságok, dinamika, vokál) is szerethető. – Valószínű ez amúgy az „egyszemélyes zenekarok” rákfenéje is . – Így, ha az „Év Albuma”címre nem is pályázhat, minden valószínűséggel – s természetesen, ha Mir is úgy akarja – egy igazi zenekarrá „hizlalva” talán a későbbiekben még számolhatunk a Cyaxares-el.
7.5/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.