A francia Maieutiste szintén LADLO Productions-ös kiadvány (mint az előző kritikám tárgyát képező Regarde Les Hommes Tomber), így a külsőségek ismét csak szemet gyönyörködtetőek. Fekete papír digipack fényes ezüstös nyomással. Pazar! Továbbá nagyon becsülendő, hogy a Maieutista képében szintén egy friss produkció kapott kiadói / terjesztői bizalmat LADLO-éktól. El is jutott kis hazánkba a debüt lemez és írunk is róla… Nem akarok nagyon ráfeszülni erre, de ez bizony a helyes hozzáállás, ezzel lehet „kitermelni” a korai stádiumban lévő értékes zenéket, bandákat és ez az a lehetőség, amin keresztül úgy érzik a zenészek, hogy van értelme csinálni, van értelme megküzdeni ezer akadállyal. Nincsenek otthagyva, megrohadni a gödör szélén, csak mert nem lehet majd a rétegzenéjük miatt néhány poros hazai ganéjfesztiválon lehúzni róluk pár zöldhasút… Na mindegy, elkalandoztam.
Szóval a Maieutiste bandanév-azonos debütlemeze itt van frissen, ropogósan és fel lehet fedezni. A fentebb taglalt és némi elragadtatásra okot adó kiadói bizalom témát nem véletlenül hoztam fel, hiszen egy dolgot le kell szögeznünk! A Maieutiste még nem kiforrott banda, a debüt lemezük pedig nem kiforrott stílusirányt mutató mű. Mindezek ellenére semmiképpen sem ajánlom, hogy aki a következő kis boncolgatásban megjelenő zenei motívumok barátja, az kihagyja ezt a lemezt, mert minden hibája ellenére is élmény a vele eltöltött idő. Ez az idő pedig nem kevés, egyenesen gigászi bő 76 perc. Furcsa mód az alapvetően doom-black-ben utazó hatosfogat lemezét ebben a hosszúságában pontosan az egyik alapvető hibája menti meg. Ugyan is a lemez sem nem doom, sem nem black, aztán mondjuk ki bátran, sem nem folk, sem nem prog death, sem nem darkjazz. És mégis egy kicsit mindegyik. A 11 tételnyi zenei utazás egyfajta hangulati és stílus kavalkád, amiben a Pantheon I és Dark Fortress jelentette skandináv black keveredik össze a Morningrise korszakos Opeth progosabb, akusztikus gitár futamokkal meg-megszakított zeneszövésével. Csak, hogy teljesen összekuszáljam az éppen kialakuló félben lévő képet a csapat zenéjéről, van itt még egy leheletnyi darkjazz elszállás is ami behozza a képbe a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble és a Bohren & der klub of gore szellemét is. Persze csak pillanatokra merülünk el a kétség mocsarában, hogy a totális elszállást átfordítsák a keleti blockban megszokott funeral doom vonszolássá. Jah, és akkor még szó sem esett az itt-ott felbukkanó Primordialjellegű folkos énektémákról és zenei kitekintésekről. Mindezt megkoronázza egy egészen lehelletnyi Pink Floyd jellegű gitárszóló merengés. Na jó, ez már tényleg kicsit követhetetlen így leírva. Pedig a zene valóban ennyire szélsőséges keretek között mozog. Itt jön be a lemezhossz, mint jelentős tényező, hiszen nem kapkodnak, nem egymásra licitálnak a különböző behatások. Minden megkapja a maga idejét, minden szép lassan épül fel és ki is bontakozik. Minden megidézett zenei párhuzamba szépen bele lehet feledkezni.
Maïeutiste - The Fall
Mindezt egy egységesen koszos és naturalisztikus megszólalás gyúrja hangzásában egységessé. Hogy ez mennyire jó? Nem tudom igazán. Egyrészt érezhetően kiforratlan és még ezer irányba csapongó a végeredmény, ami tetszetőssége ellenére is inkább azt mutatja meg, hogy mennyi zenei és hangulati irányba képesek a srácok gondolkodni, nem pedig azt, hogy a különböző hatásokat mennyire koherensen és magas zeneszerzői szinten tudják beépíteni a saját világukba. Kicsit inkonzisztens, kicsit csapongó, mégis élvezetes hallgatnivaló. Itt érek vissza egy korai gondolatomhoz, miszerint 76 perc borzasztóan nagy vállalás és pontosan a zenei szana-szétség teszi működőképessé. Ezek ellenére és mellett jót fog tenni a csapatnak, ha összeérnek dalszerzésben is és lényegre törőbb megfogalmazást tudnak kialakítani. Annak ellenére is ezt kell mondjam, hogy mégis csak tök jó hallgatni ezt a lemezt. Érdemes időt adni neki! Inspiráló, hogy egy bátor underground kiadón keresztül eljut hozzánk ez a zene minden gyermekbetegsége ellenére is.
