Ektomorf
Aggressor

 

Az igazság az, hogy én az Ektomorf megismerését a 2004-es Destroy-jal kezdtem, tehát az első Nuclear Blastos kiadványukkal. Furcsa az élet, mert már a ’96-os Hangok lemezbe is belefutottam és onnantól rendszeresen felmerült a zenekar neve mind a hazai sajtóban, mind a hazai koncertkörforgásban is, még sem hallgattam meg őket. Nem tagadom, hogy az ismeretségbe belejátszott a Nuclear Blast, akiket kora tinédzser koromban annyira nagyra tartottam. Ironikus és talán kicsit korkép, kicsit látlelet, hogy egy magyar banda akkor tört utat hozzám, amikor leszerződtette őket Európa legpatinásabb extrém metal kiadója. Innentől viszont rendszeres és szenvtelen érdeklődéssel követtem a srácok zenei pályáját. Minden nagylemez megfordult a lejátszóban párszor, volt ami tovább bent ragadt, volt amit hamar elfelejtettem, pedig alapvetően a stílus, a lendület és az energia mit sem változott. A technika, a hangzás, a zenei keretek, Zotya hangja és velősen egyszerű fogalmazásmódja mind adott volt az évek alatt, tehát két változó lehetett csak. Az egyik az, hogy ezekkel az eszközökkel milyen jó dalokat sikerült összehozni, a másik változó pedig én magam, mint befogadó vagyok, akinél ez a fajta lehántolt, végletekig egyszerűsített és vesén verő groove világ hol működik, hol nem. Itt érkezünk meg az idei Aggressor lemezhez. Ez az a lemez, aminél eddigi ismeretségünket tekintve, először érzem azt, hogy valami alapvetően változott. Mind amellett, hogy összességében csak nagyon apró arányeltolódások történtek. Mint ahogy a hangszer hangolásnál is előfordul, hogy szabad füllel már jónak tűnik a hang, aztán egy kis gépi hangolással rásegítve még egy tized fokot kell a hangkulcson fordítani és egyszer csak kitisztul a kép és az addig jónak tűnő hang tökéletesen szólal meg. Na jó, azért úgy gondolom, hogy az Aggressor nem annyira tökéletes mint amennyire egy tökéletesen tiszta hang az, de már-már elért oda.

Az első és talán legfontosabb apróság amit azonnal kiszúrtam magamnak, hogy a lemez egészének és önmagukban a daloknak is lassult a tempója. Ahogy egyre többet hallgatom a lemezt, úgy válik bizonyossággá bennem, hogy az Ektomorf zenéje számomra ezzel a kis lassulással „hangolódott” szinte tökéletesre a maga nemében. A kellően rövid keleties intro megfelelően vezeti fel az I dallal meginduló gyomrozást. Különösebben a kimért tempón kívül itt még nem sejtettem azt, hogy az Aggressor – Holocaust – Move On – Evil by Nature négyese valami elementáris és eddig nem érzett sötétséget fog árasztani. Az azonnal felismerhetően „farkaszotyás” hangulatok és megoldások mellett talán most pörög a legtöbbet a kétlábgép, ami óhatatlanul eltolja az összképet a natúr groove-metal felől egy kicsit a death metal irányába, ami baromi jól áll nekik. Erre az érzetre természetesen az Evil by Nature-ben vendégeskedő Corpsegrinder bikabömbölése is rátesz, nem keveset. A lemez felépítését is csak dicsérni tudom, hiszen az Emotionless World meglepően jól működő félig tiszta, félig „recsegős” minimál dallamos – énekes refrénje a lemez felénél tökéletes pillanatban dob be egy olyan zenei újdonságot, ami a konstans hangulatú első félidőt felrázza, kicsit megcsavarja, újat hoz be a képbe. Ez a fajta refrénmegoldás még a Scars-ban is felüti a fejét, ami kellő karaktert ad a nótának. A sok eddigi dicséret mellett az az igazság, hogy itt viszont egy picit elkezd leülni a lemez és az utolsó három dal már nem képes sem a lemez első felére jellemző sötétséget, se a közepén megjelenő refrének erejét csatasorba állítani. Már csak az ismert formulák forognak le és ezt akkor is így érzem, hogy ha a You’re Not for Me elnyújtott szétvisszhangzott pszichedelikus szólója ismét csak valami olyan, ami eddig nem volt. Talán fáradok, talán valahol 38 perc környékén telítődök ezzel a fajta „egyenesen az arcba” közlésmóddal. Az általánosan is pozitív összképen felül mindenképp érdemes kiemelni az olyan apró finomságokat, mint az I végi cigányének, a Holocaust eleji visszaemlékezés, vagy a Move On elején hallható indusztriális beütéssel is megáldott törzsi kezdés.