Egy picit persze füllentettem, mert ez a nóta pont, hogy doom alapú, lassan mozgó, igazi úthenger. Nem egyszerű gondolat ezzel nyitni a lemezt. Könnyű lenne ezen eltaknyolni, nagyon is az lenne. Szerencsére a francia hármasfogat furcsamód játszva ugorja meg ezt a lécet. Amennyire hosszú a nyitódal, annyira rövid leszek. Piszok nagy dal ez, kérem szépen! Módszeresen, tudatosan épül, viszi fel a rétegeket és színeket egymásra. Mind e közben maga az alkotás folyamata egyenértéket képvisel a végeredmény zsenialitásával. A blues-os alaphangulat már alapból is igen frappáns ebbe a doom szörnyeteg dalba oltva. Az enyhén gótos és egy percre sem negédes, vagy modoros ének pedig már a verzékkel képes kialakítani azt a baljós, emelkedett hangulatot, amit aztán a refrén teljesít ki igazán. Mind eközben, szinte észrevétlenül transzformálódik a dal egyfajta középtempós, kétlábgépes monstrummá, hogy visszalassulva megteremtse a tökéletes zenei és érzelmi hullámvasutat, amiről egy percre sem kívánkozik leszállni az egyszeri hallgató. Valahogy a tökéletesen felépített első 16 perc elrepültével már a maradék 4 percnyi kaotikus szólóval átitatott zenei agónia könnyednek, mi több, helyénvalónak tűnik mind hosszában, mind ahogy elpusztul általa a teljes dal. Igen, azt hiszem, a Prime Sinister ezzel a nótával számomra megírta az év talán leghangulatosabb, legizgalmasabb dalát. Finoman, nem harsogva, a zenei érzelem teljes hőfokon égetésével.
Ohohóóó kapirgálhatjátok most a fejeteket, hogy, hiszen még csak a nyitódalról beszélek és már is egy fél cikknél járunk. Ez természetesen nem véletlen. Hogy megnyugtassak minden eddig eljutott érdeklődőt, a maradék teljes lemezhosznyi 48 perccel sincsenek nagy gondok. És hogy kicsit zavarba is hozzak azonnal mindenkit, a lemezzel ebben a formában mégis csak vannak gondok. No fussuk át a maradék közel ötven percet. A címadón áthaladva hirtelen egy párhuzamos univerzumba érkezünk meg, ahol a húrelméletnek megfelelően sok minden ugyan olyan mint eddig, mégis ezer apró részlet változott meg, hogy az összkép valahogy idegen, gyanakvásra okot adó egésszé álljon össze. Igen, igen, a The Blackes Movie hátralevő 10 tétele is igen jó szórakozást nyújt, akkor is, ha a doom jellegű hangulatot átveszi egyfajta power heavy menetelés, ami bár alapvetően az indusztriál zenék sajátja is, még is ezer részletben különbözik attól. Kezdve a hangzással, a kétlábgépes meneteléseken és a szakító bika gitárhangzáson át, egészen a minimalisztikusan egyszerű, még is hatásos refrénekig. Csak egy bökkenő van ittend, kérem szépen! Hiába ül azonnal az I Can’t Change pörgő refrénje a fülbe, vagy ingerel a 66-os út felkeresésére a Blood Red Blues southernes, lelazult érzésvilága, hiába ég bele az iszonyatosan egyedi The End Is On gitártémája a húsomba, vagy gyalul le a szintén zseniális The God’s Failure, esetleg merít el a Motörhead ihletettségű Let Me Down egy másfajta tudatállapotba, valahogy csak ott motoszkál bennem az az első húsz perc. Megnézem a lemezt, igen nem történt varázslat, még mindig a Prime Sinister szól. Igen, passzol az energia, passzol a hangzás, iszonyatosan tudnak húzni a refrének, és a verzék is. Viszont mintha egy folyamatos mátrix-módosulásba ragadnék 68 percen keresztül, az apró részletek megváltoznak. Nem nagyon, csak annyira, hogy az adott dal élvezete után, a teljes lemez összképét tekintve mégis csak elbizonytalanodjak.
Te tudod már, hogy mit is csinál a francia banda? …mert én sem. Ennyi össze-vissza hadoválás után megpróbálom leegyszerűsíteni a helyzetet. Először is ott van az a rohadt nagy nyitódal, ami a 20 percével valahogy kibillenti az egész lemez egyensúlyát. Valahogy fej nehéz lesz a lemez és húz egy irányba, míg a fara kétségbeesetten próbál ellensúlyozni, felemás sikerrel. Szóval van itt egy alapvető szerkesztési disszonancia, egy súlyponteltolódás, ami egy sokadik hallgatásra sem múló diszkomfort érzetet teremt meg az összkép tekintetében. A másik aránytalanságot a zenei kellékek használatában érzem. Minden dal elég szuper, nagyon is szerethető, azonban a felmerülő blues – doom – southern – gótikus – Motörhead és ipari kettőnégy hatások nem koherensen vegyülnek el. Nem hoznak létre egyfajta Prime Sinisteresnek bélyegezhető mixtúrát, hanem önnön jogukon jelennek meg számról számra, majd tűnnek el és adják át helyüket más hangulatoknak. Hogy ezek ellenére miért fosok ennyi szót erről a lemezről? Hát mert maguk a dalok rohadt jók. Mindegyik szerethető, működőképes nóta, csak valahogy mégsem érzem egységesnek.
Olyan ez a lemez, mintha egyfajta folyamatos zenei mikro-transzformáción esne át a csapat. Egy bebábozódás pillanatát rögzíti a The Blackest Movie. Minden részlete magában hordja a zsenialitás lehetőségét, azonban, hogy megszületik-e valaha a pillangó, vagy örök ígéret sikolyaként hal el a lemez a zenedömping tengerében fuldokolva, azt majd csak az idő fogja megválaszolni. Addig lehet kísérletezni, nézegetni, körbejárni, megböködni, felvont szemöldökkel csodálni, vagy összeráncolt tekintettel fejet rázni ez előtt a 68 perc előtt. Bármelyiket is váltsa ki az emberből a zene, egy dolog elvitathatatlan. Reakciót vált ki, gondolkodásra késztet, vagy csak kikapcsol és elszórakoztat. Ez már baromira nem kis erény!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.