Mint azt már HP-ban többször is említettem, nem kenyerem a melodic vonal, mert nagyon sok művelőjénél arrogánsan tolakodó melódiákat hallok, amelyek legtöbbször csak a peremen képesek táncot járni, és ilyenkor az én igényeim elveszettnek látják a lemez elementáris erejét. Ehelyett vidámmá, ártalmatlanná, és ebből kifolyólag, érdektelenebbé is válik sok ilyen stílusú kiadvány számomra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek kivételek, mert néha olyan fogósra sikeredik egyik-másik korong, hogy akaratlanul is újra meg újra előkerül. Ilyen, például, a Soilwork legutóbbi anyaga. De ott az érem másik oldala is, a Children of Bodom, akik szerintem kritikán aluli lemezzel jelentkeztek idén. Mindezzel, nyilván, lehet vitatkozni, hiszen ez is csak egy sajátos meglátás. Az azonban bizonyos, hogy a Torchia, ha nem is toronymagasan, de a kivételek táborát erősíti, méghozzá pontosan azért, mert nem érzem elveszni a dalok erejét, legalábbis, ami ezt a három nótát illeti.
Tizenöt percnél is kevesebbről beszélünk, úgyhogy nagy eszmefuttatásoknak itt nincs helye, a lényeget viszont ki kell emelni. Vérátömlesztésnek éppenséggel nem nevezném ezt a három dalt, de hogy minőségi, súlyos és ötletes a végeredmény, azt elismerem. A hagyományoktól nem térnek el, tehát stílushelyes riffeket és dallamokat hallunk, viszont nagyon meg tud dörrenni a CD, ami imponáló. Egészséges kétlábgépes részek, tempóváltások, belassulások, blastbeatek tarkítják a dalokat. Elég csak a címadót alapul venni. Igaz, a refrén dallama kifejezetten pozitív csengésű, de van annyira fogós, hogy megbocsátom nekik.
Nagy erénye a demónak a változatosság, mindhárom nóta más tempójú és karakterű, tehát a lábukon önállóan is megálló, kerek nótákról beszélünk. A My Land Shall Burn például egy súlyos középtempós tétel, ami nagy erővel indít, és még egy igazán eltalált szóló is hallható benne. Hozzátenném, hogy a szólók sem üres virgázások, a csapat e téren is remekül szerepel. Kiemelném még a They Haunt Behind Us közepén hallható blastbeat alapú, jól eltalált témát, amelyet később egy izgalmas kétlábdobos, középtempós rész vált fel. A záró tételben több szóló is hallható egymás után, de mint azt már írtam, nem öncélú a dolog. Kimondottan élvezetes hallgatnivaló. Az ének magasabb és mélyebb tartományokban is mozog, tehát nem egysíkú még az ordibálás sem, bár sokban nem tér el kollégáiétól.
Egy melodic death metalra adott 7.5 az egyértelmű elismerés jele részemről. A stílus rajongóinak pedig mindenképpen ajánlani tudom. Oda kell figyelni a finnekre, mert ha ezt a szintet egy nagylemezen keresztül is képesek tartani, akkor igen hamar hírük megy.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.