Wheelfall
Glasrew Point

Nagy ugrást tett a francia Wheelfall a 2012-es Interzone óta. A Kyuss-féle stoner metal, ami a bemutatkozó lemezüket jellemezte, már nagyrészt a múlté. Azt több ismertetőben is az év debütalbumaként emlegették, én mégis rendkívül örülök annak, hogy az új elképzelés sokkal sötétebb, zordabb, mint elődje, egy igazi industrial sludge/doom rettenet, méghozzá 2 CD-re való terjedelemben.

Már most szólnék, hogy amennyiben valakinek nincs ideje, esetleg türelme legalább négyszer-ötször figyelmesen végighallgatni a lemezt, akkor hozzá se kezdjen az ismerkedéshez. A monstre anyag hangulata delejező és hátborzongató, de csak annak, aki engedi a zenét vizuális élménnyé duzzadni. Meg lehet nézni a The Blair Witch Project filmet úgy is, hogy közben légkalapáccsal bontják az aszfaltot a ház előtt, vakítóan süt be a nap az ablakon és a mikróban pattog a kukorica, vagy úgy is, hogy átadjunk magunkat az éjszakai csend megfoghatatlan varázsának, és minden figyelmünk és képzeletünk a látottakra-hallottakra összpontosul. Biztos vagyok benne, hogy a két élmény köszönőviszonyban sincs egymással, a Wheelfall új anyaga átéléséhez pedig egyértelműen az utóbbira van szükség. Természetesen, a hangulat nem minden, erős dalok híján altatózenévé minősülne le a végeredmény, viszont a Glasrew Point esetében erről szó sincs.

A lemezen még nyomokban tetten érhető stoner metalt beoltották egyfajta Neurosis–Godflesh–Ministry méregoldattal, kiegészítve post metalos merengésekkel, átkötő hangulattételekkel. A kezdetben fárasztónak és hosszúnak ható utazás valójában egy ötletekben és izgalmakban bővelkedő 82 perc. Sajnos a szövegek (még) nem állnak a rendelkezésemre, pedig nagyon kíváncsi lennék rájuk, ahogyan a lemezzel azonos című, 100 (!) oldalas könyvecskére is, amelyet az album baljós koncepciója nyomán írtak meg. A számcímekből, a digipak CD képeiből, na meg abból, ami hallás után lejött, kikövetkeztettem annyit, amennyire a képzeletem már tudott építkezni. A mélybe való leereszkedés (Descend into the Deep) rövid intrója után remek riffekkel, váltásokkal, hangulati elemekkel indítja útnak a lemezt a Dead Eyes. Ez egy riffcentrikus szerzemény, akárcsak a Strangers, vagy a klipre vitt Vanishing Point. Ezekben a dalokan még érződik, hogy ugyanarról a bandáról beszélünk, akik az Interzone-t is készítették, de a megközelítés érdesebb, iparibb, a hangulat pedig sötétebb, kilátástalanabb. A Vanishing Point a Ministry jobb pillanatait idézi, mind a hangzást, a vokált, mind a dal dinamikáját illetően.

Wheelfall - Vanishing Point (official music video)

A foga fehérje helyett hamuszürke vicsorát először a bő 13 perces The Drift tételben mutatja meg a csapat. Ez a dal egy vészharangokat kongató, világvége-dallammal kísért, súlyos doom eposz. Innentől kezdve magába szippant a füst- és ködlepte, kiszáradt erdő kényelmetlen varázsa. Átadva magam az áramló zenének, úgy tűnik, mintha révületben lévő transzcendens lények vennének körül. A képzeletem szűrőjén áteresztett hangok a rontást hozó szimbólumokkal teli erdőből, időnként, olyan ipari temetőbe vezetnek, ahol hajdanán még ember munkálkodott. Ha az első album a William Burroughs által írt és David Cronenberg által filmre vitt Meztelen Ebéd interzónáját kívánta megidézni, akkor a Glasrew Pointon hallható ipari hangokban a David Lynch alkotta Radírfej (kötelező klasszikus!) képi világa sejlik fel. Természetesen csak addig, amíg a zene vissza nem kalauzol minket az élettelen rengetegbe, és annak iszonyú bűvöletébe.

Ezzel el is érkeztünk a második koronghoz, ahol a világ egy árnyalattal még zordabb, még borultabb. A Shelter egy újabb hangulati átvezető, és sötétben hallgatva, kimondottan kísérteties. Az ezt követő Absence of Doubt egy rendkívül hatásos darab. A dal fokozatosan építkezik, a kimértebb, visszafogottabb kezdést remek témák követik, majd a vége felé örvényszerű, fenyegető riffek borzolják a kedélyeket. 

A lemezt sokszor végighallgatva sem érzek üresjáratot, a hossza ellenére. Nyilván lehetne ennél tömörebben is fogalmazni (én is a lényegre törő lemezeket részesítem előnyben, de csupán a hossz nem lehet kizáró ok), viszont minden dal egy kicsit más, nincs véget nem érő egyhangú zenefolyam. A Shape Shifter például egy nagyon súlyos, kemény sludge nóta, egy szép levezetéssel, de az átkötő darabok is hangulatosak. A sámánisztikus, sötét rítusoknak hangot adó A Night of Dark Treesnek is megvan a maga szerepe, ahogyan az azt követő vokál nélküli darabnak, amelynek a végén teret nyer a totális téboly. Van, hogy épp csak takaréklángon játszik a csapat, hogy a drámaiság fokozatosan bontakozzon ki. Egy-egy múló pillanatra viszont azt érezni, hogy a zenekar a Lord Mantis irányába szeretne elindulni a következő lemezen. Néhány téma erre enged következtetni, de extrémitásban egyelőre nem közelíti meg a chicagóiakat.

Feltétlenül ki kell emelnem a basszusgitár játékát a lemezen, többször is meghatározó szerepben kíséri az adott dalt, nem egyszer a főszerepet is magára vállalva. Ilyen a Godflesh-re emlékeztető, dinamikusabb Sound of Salvation című industrial-sludge rusnyaság. Végül, a rideg témákat és vaskos riffeket felsorakoztató Return Trip méltó lezárása az albumnak.

Glasrew Point by Wheelfall

A Wheelfall nem kis feladat elé állítja az érdeklődőket ezzel a duplalemezzel, ugyanakkor nem hiába rabolják az ember idejét. Aki a baljós hangulatok, hajmeresztő dallamok és súlyos sludge témák elegyét képes megemészteni, annak hallania kell a Glasrew Pointot.