A német Ryker’s nem egy mai csapat. Még a 90-es évek derekán találkoztam először a nevükkel egy Több mint Rock magazin (R.I.P.) hasábjain. Akkor még egy feka fiatalemberrel (Kid D a neve, ha jól emlékszem) az élen tolták a kőkemény HC-t és hazánkban is felléptek. Azóta biza’ sok víz lefolyt a Rajnán és történtek személyi változások a soraikban. Feka csávó sehol, már egy fehér úriember foglalja a mikrofont.
Igazán impozáns csomagolásban küldték el hozzánk az albumot, gyönyörű digipackos külcsín és még egy óriásposztert is mellékeltek hozzá! Szimpatikus húzás valljuk meg, hisz sokan már a lemeztokkal is spórolnak alapból.
Nagy megfejtéseket nyilván nem lehet már ettől a műfajtól várni, hisz a korlátok itt meglehetősen szűkre szabottak, de a fiúk lazán vették az akadályokat és egy élvezhető anyagot préseltek diszkre, amelyben még a 14 szám sem tűnik soknak. Egyből kedvencem lett a Distractions; a maga Madballos stílusával igazi koncertfavorittá nőheti ki magát. Az Enemy Of The People szintén nagyon tetszetős részemről – már lelki szemeim előtt erre is megjelenik a pogózó és stagedivingoló embersereg egy koncert kellős közepén. 🙂
Az említett Madball hatás gyk. végigkíséri a teljes korongot, de itt-ott befigyel a Sick Of It All és az Agnostic Front befolyása is. Olyannyira ráadásul, hogy a lemezt hallgatva szerintem fel se tűnne senkinek, hogy a srácok nem New Yorkba születtek, hanem Kasselbe. Gondolom, már az anyatejjel is NYHC-t szívtak magukba. 🙂 A Pig Justice-ban még leheletnyi Suicidal Tendencies érzést is felfedezni véltem, bár Mike Muirék játékossága itt nincs jelen. A klipesített High Five… kapcsán mind zeneileg, mind videóját tekintve megkerülhetetlen a Hatebreed hatása. A The Downfall kapcsán pedig a korai Biohazard ugrott be, mint párhuzam.
Nem nyújtják túl a dalokat, de ez a műfaj soha nem is erről szólt. Ide direktség, arcbamászás kell, pontosabban minél rövidebb idő alatt összefoglalni a lényeget és ennek a germán srácok maximálisan eleget is tesznek. Így mindössze két nótát találhatunk a lemezen, ami meghaladja a 3 perces időtartamot.
Három szám is akad, amelyikhez hívtak vendéget (Fair Play Overrated, We Ain’t Going Away, valamint az említett Distractions), de ezen szereplők mindegyike tök ismeretlen előttem (a Samuel El Action művésznevet ugyanakkor csak dicsérni tudom!). Hozzák a kötelező csordavokalizálást, de túl sokat nem sziporkáznak. Az mondjuk külön öröm számomra, hogy nem csap át az album erőltetett „familyzés”-be, mint ahogy az ebben a stílusban olyannyira sztereotipikussá vált.
A helikopterzúgással indító The Age Of… egy olyan szám, amiben nincs ének, amolyan utcai soundscape-eket vágtak bele, végig fenntartva a feszültséget vele. A lemezt záró Cowboy Song még inkább kilóg a sorból, hisz Everlastes, Kid Rockos stílusa totál idegen a HC-s sztereotípiáktól, de mivel az osztrák Bombsquad zenekar (velük vajh mi lehet?) is előszeretettel kísérletezett southern és country elemek bevonásával zenéjébe, így elnézhető nekik ennyi kikacsintás.
A Ryker’s szembemegy a jelenlegi divatáramlatokkal, mivel eme albumot inkább az old school hácések fogják nagyra értékelni. Akinek elege van az uralkodó deathcore, metalcore trendekből, az tutira keblére fogja ölelni a germánok immár sokadik teljes nagylemezét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.