Az alábbi írással abszolút kedvenc zenészemről, Chuck Schuldinerről szeretnék megemlékezni, aki 2001 decemberében hunyt el, és akit pótolhatatlan veszteségnek élek meg a mai napig is. Éppen ezért rendhagyó jelleggel bírnak az alábbi sorok, a hangvétel a megszokottnál jóval személyesebb, nem kevés nosztalgiával átszőve. Nem is lehetne ez másként, hiszen olyan metalt kedvelő ember, akinek bizonygatnom kellene a Death érdemeit, remélem, nem létezik. Dicshimnuszokat és ódákat tudnék zengeni minden olyan albumról, amelyre Chuck valaha rátette a kezét, de ennek itt semmi értelmét nem látom. Az album boncolgatása és különböző kiadványokon beszerezhető bónusznóták elemzése helyett, inkább megpróbálok olyan emlékeket felidézni, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a Death zenéje sírig tartó, már-már emberi kapcsolatokon túlmutató kötelékké válhasson az életemben.
Mivel a Human megjelenésekor alig voltam 12 éves, ezért elég későig, egészen 1994-ig kellett várnom, míg valaki felvilágosított arról, hogy létezik egy Death nevű zenekar. Akkor az Individual Thought Patterns volt az éppen aktuális lemez, és egy klipekkel teli, agyonmásolt videokazettán találkoztam először a The Philosopher című nótával. Igazság szerint, arról a videokazettáról ismertem meg a legtöbb akkori death metal zenekart. Emlékszem, például, mennyire zavart, hogy a Morbid Angel God of Emptiness klipjének végén Beavis és Butthead belekornyikált a dal legszebb részébe. De hogy visszakanyarodjak a Death-hez, az Individual helyett, mégis a Humant kaptam kölcsön először, és azóta is ez maradt a kedvenc Death lemezem. Gyorsan fel is másoltattam egy kazettára, borító helyett (sokakhoz hasonlóan) saját kézzel rajzolt logó díszelgett rajta, és egy olyan szövegkönyv volt belehajtogatva, amelynek külön története van.
Egyrészt, egy lemez szövegeiért képes voltam hajtóvadászatot indítani, hiszen nem egyszer iszonyú nehéz volt őket megszerezni. Valamilyen hirdetés útján aztán rábukkantam egy fickóra, aki metal lemezek dalszövegeit árulta. A srác hiba nélkül, tisztán kivehető apró betűkkel, kézzel (!) másolta át a kívánt album sorait egy lapra, minden megrendelőnek külön-külön, és volt, hogy heteket kellett rá várni, míg elkészül velük, annyi megbízást kapott. Azt már nem tudom felidézni, hogy fénymásoló hiányában tett-e így, vagy egyszerűen csak élvezte átírogatni őket. Azt sajnálom viszont, hogy az eredeti albumok beszerzése után már nem tartottam meg ezeket az ereklyéket. A Human dalszövegeivel is ilyen formában rendelkeztem, és bár a hajtogatások nyomai körül már alig látszott a szöveg, mégis elővettem minden alkalommal, és egy ócska, recsegő magnón hallgattam végig az albumot, a jó ég tudja hányszor. Tizenöt évesen pedig szótárt kértem születésnapomra édesanyámtól, hogy megértsem (többek között) a Human bonyolult szövegeit.
A rockónak nevezett helyeken — ahová hétvégén eljártak a metalosok pogózni, zenét hallgatni és társasági életet élni — kinél ilyen, kinél olyan kazetta volt, amelyet aztán pénzért berakattunk a zenéért felelős szervezőnél. Így aztán a zsebpénzünkből azt számoltuk, hogy hány általunk hozott dalt tudunk az este folyamán lepörgetni, hogy azért itókára is maradjon valami. Annak is volt valami bája, hogy egy befizetett Suicide Machine után többen odajöttek vállat veregetni a zenekar- és a dalválasztás okán. Bár, akkoriban inkább a Symbolic váltotta ki a legnagyobb ovációt.
Minden egyes sorát megtanultam a Human lemeznek (is), és füzeteket írtam tele szövegrészletekkel, Death logókkal — minden más egyéb mellett, persze. A szoba közepén állva, többször is végig léggitároztam az albumot, azt képzelvén, hogy én vagyok Chuck, az ágy, a könyvespolc, a poszterek pedig a közönség, de biztos vannak még ezzel így páran… Óriási hatással volt rám ez a nyolc dal, és egyszerűen elképesztő, hogy húszévnyi folyamatos hallgatása után sem csökkent egy fikarcnyit sem a lelkesedésem iránta. Nem mintha bármely másik Death lemez iránt csökkent volna. Sőt, érettebb fejjel mindegyik korong többet mond most, mint valaha. Ez részben annak is köszönhető, hogy tudom, ILYENBŐL több ezen a bolygón nem lesz. Chuck írta a VILÁG LEGSZEBB SZÓLÓIT, és ezzel nem ajánlom, hogy bárki is vitatkozni merjen, mert az isteneket hívom segítségül, hogy a kozmikus tengerbe dobjam a hitetlent! A Human riffjeiről pedig egyszerűen nem lehet elég súllyal szólni, úgyhogy meg sem próbálom leírni azokat.
A már sokat említett szövegek rengeteget elárulnak Chuck személyéről, emberségéről, intelligenciájáról, gondolkodásmódjáról, ami csak még közelebb hozta őt a rajongóihoz. A szóban forgó albumon megfogalmazott sorokba bele lehet (és kell) gondolni, hiszen iszonyú mélység és üzenet rejlik bennük. Chuck már a Flattening of Emotions dalban is olyanokat énekelt, hogy „Should we not prepare for the uncertain?” A tíz évvel későbbi rákkal való küzdelme és az egészségbiztosítása körüli bonyodalmak tükrében, eléggé mellbevágó sor ez 1991-ből.
A Live in L.A. kiadványt többen közülünk missziónknak tekintettük, hogy minél hamarabb beszerezzük eredetiben, ezzel is támogatva szegény Chuckot. Sokan aggódtak miatta, és imádkoztak azért, hogy felépüljön, de ugyanakkor számomra frusztráló is volt tehetetlennek lenni, amikor legnagyobb kedvencem életéről volt szó. Nyugtalanító érzés volt, ami a különösnél is különösebb rémálmokat hozta magával. Szó szerint! A következő vallomással talán már túl messzire megyek, de mivel a furcsa egybeesés fogalmát tökéletesen kimeríti a dolog, egye fene, leírom. Egy négy éjszakán keresztül tartó rémálomról van szó, amely nem ismétlődött, hanem folytatódott, mint egy sorozat. A harmadik napon már a barátaimnak is beszámoltam róla, de a részletekre egyáltalán nem emlékszem már, az érzéseket leszámítva, viszont azt biztosan tudom, hogy valaki meghalt a negyedik éjjel. Bajtársaimmal ezt a fejleményt is megosztottam, akik éppen ekkor közölték a lesújtó hírt Chuck haláláról. Az álom onnantól kezdve nem folytatódott. Nem állt szándékomban belemagyarázni semmit — sok értelmét nem is látnám —, inkább hagytam, hogy a rendkívüli érzés tegye a dolgát. Ezzel csak a ragaszkodásom kivételességét szerettem volna kifejezni Chuck zenéje és személye iránt, lévén, hogy meghatározó szerepe volt a felnőtté válásomban.
Pótolhatatlan mulasztás, hogy a Death-et soha nem láthattam élőben, viszont a Death to All pesti koncertje a Trackben, a logóval a háttérben, valamelyest enyhített a fájdalmamon, de a sebet, értelemszerűen, nem gyógyíthatja be. Mindenesetre, április 6-án újabb ünnepnapnak nézünk elébe, hiszen a D.T.A. a maximum, amit jelen körülmények között Death koncertélményből ki lehet hozni.
Harmincnégy évesen ennyi klasszikust felsorakoztató életművel rendelkezni egyenesen a csodával határos. Időnként elámulok erre gondolva, és végtelen hálát érzek, hogy hallhatom őket. Vannak, akik képtelenek rajongani egy-egy kedvencükért, mert más a vérmérsékletük, a személyiségük, viszont én örülök annak, hogy a szememben Chuck Schuldiner megmaradhatott félistennek, és akárhová is sodorna a sors, egy kép mindig lesz róla a szobám falán, zenéje halálom napjáig szólni fog.
Nyugodj békében, Chuck!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.