Cryostasium
Cryostasium

 

Úgy éreztem, hogy nekem ezzel a lemezzel kell kezdenem az évet. Mert jó lesz. Jó lesz az új esztendőt valami igazán izgalmas dologgal kezdeni… Nos, nem így sikerült. Azonban mindennek megvan a maga pozitív oldala is, de erről majd kicsit később. A Cryostasium egy előd „zenekart” is beszámítva immáron 17 éve aktív, vagy is valójában Cody Maillet mint egyszemélyes mindenes aktív igazából. Az évtizedünk közepére igen csak elszaporodott és a technikai lehetőségek „big bang”-jének köszönhetően igen magas nívójú egyszemélyes kiadványokról akár egy külön cikk is készülhetne. Itt ejtsünk meg annyit, hogy most már nem feltétlen rémületet és pánikot keltő körülmény az, ha egy „zenekarban” minden posztot egy személy tölt be. Nem volt ez mindig így. Volt időszak, amikor a „Te jó atya ég!” felkiáltást hozta magával a keserű felismerés, hogy itt bizony egy mindenre érdemes és minden posztot betöltő ember produktumával kell megküzdeni. Ami működik a politikában, az nagyon sokáig nem tűnt működőképesnek a zene világában. Sajnos Cody, a korát tekintve (és a lemezt fülelve) ahhoz a bizonyos korábbi táborhoz tartozik. Tudjátok melyikhez? Ahol az első taktusok alatt azonnal a leomlott kőhíd peremén kapaszkodó Gandalf sejlik fel, és a Cryostasiumot elnyomva zeng fülünkben örök érvényű felkiáltása – „Fussatok bolondok!”.

A hosszúra nyújtott bevezető egyfajta kérlelhetetlen elodázássá alakult át és csak húzom, halasztom a pillanatot, amikor rá kellene térni a nyilvánvalóan definitívnek szánt – hiszen a banda nevével azonos lemezről beszélünk – kiadvány tartalmára. Nos… Mint fentebb említettem már, Cody ahhoz a régebbi egyszemélyes alkotóműhelyhez tartozik, akiknek tagjaira a leginkább polkorrektebb kifejezés a „soha meg nem értett művész” lenne. Ezen felül Amerikáiként próbálja meg a legelvetemültebb skandináv raw black pusztulatok leglényegét megfogni. Cody nyilvánvalóan nem érti, hogy a skandináv szúnyogblack mitől az ami. Ő a hangzásra tippelt és gyorsan kreált is valami alaplapi integrált hangkártya vonalbemenetére kötött Boss – Metal Zone megfejtést. Mindeközben főhősünk egy „Tesco” asztali mikrofonba üvöltözte bele mondandóját. Persze szerencsétlen miksi már rég nem olyan szar mint amilyen 20 évvel ezelőtt volt minden, ami egyszeri emberként beszerezhető volt a piacon. Így a recsegésre szoftveresen is rá kellett segíteni. A dobot mi más is szolgáltathatná, mint valami kemény munkával gépi csörömpöléssé alakított midi program. Művészünk úgy gondolta, hogy ha a Zsigulit pirosra festi, akkor Ferrari lesz belőle. Talán még a kipufogót is kilyukasztgatta kézi csavarbehajtóval, hogy had recsegjen. Csak egy valamit felejtett el. Azt, hogy ami dübörög a piros festék alatt, az a szív. Minden más a körítés. A fátyol, mely megadja a lüktető szív fizikai megtestesülésének keretét.

Cryostasium - Insomniac Manifesto: Parts I & II

Nos a szív sajnos nincs meg. Az idegesítő és teljesen esetleges akkordtologatások semmilyen gonoszságot, de még csak atmoszférát sem közvetítenek. Az esetleges hangok gyermeki primitívsége a teljes félreértelmezés gránit oszlopaként hirdeti, hogy a Cryostasium nem érti, azt mit csinál. Olyan ezt a lemezt hallgatni, mint amikor a négy éves kislányom bizonygatja, hogy ő bizony tud angolul és bájosan elkezd halandzsa nyelven csacsogni. Nem, valojában még csak olyan sem, hiszen a Cryostasium egy 29 kiadványos középkorú úr, aki halandzsázik itt nekünk. Nem bájos. Nem mókás. Egyszerűen csak fárasztó. Az, hogy ennek olyan kiadó is dukál, ami eljuttatja a lemezt a világ túlfelére, vagy erős személyes kapcsolatokról, vagy totális inkompetenciáról tanúskodik.

(ui.:most jut eszembe, hogy megígértem a firkálmányom elején, hogy kifejtem miért jó mégis egy borzalmasan szar lemezzel kezdeni az évet egy zseniálisan jó helyett. Sajnos csak közhellyel tudok szolgálni… Ez annyira szar, hogy jó eséllyel ennél rosszabb idén már nem nagyon jöhet. Ez pedig bíztató kezdet!)