
Az AltarCunt nem más, mint bő 23 percbe préselt mocskos death zúzalék, amibe a black valahogy csak egyfajta érzetként jelenik meg, senki ne várjon jégfagyasztó nordikus reszelést hiperblast kíséretében. Az album 8 tétele abban a középgyors nihilisztikus tempóban veri be a szöget a koporsóba, amibe a ’90-es évek death monstrumai dolgoztak. Sokszor beugrott a korai Morbid Angel, elsősorban AC és IL gitárjátékában feltűnő jellegzetes megoldások miatt, de a párhuzam nem kritikus. A vad és szertelen pusztítás okán az öntörvényű belga Black Bleeding is jó viszonyítás, bár ők grind-os elemekkel is megfűszerezik rothadó kinyilatkoztatásukat. A Seraphic Disgust értelmezése az a fajta nekró, kriptabűzös death mészárlás, ami a jó témák ellenére sem az egyéni megfejtések szintjén, hanem az összhatással adja el magát. És ez az összhatás igen rendben van. Döngöl, zakatol, letarol. A zenei mértéktartás és velős fogalmazás mintapéldája, hogy két dalt leszámítva egy tétel sem éri el a 3 percet. Ez egyfelől jó dolog, mert kompakt, koncentrált és hatásos. Másfelől 1-2 dal kicsit gyorsan rohan át a hallgató agyán. Nem adnak a srácok kellő időt 1-1 markánsabb téma kiemelésével, esetleg visszatérésével, arra, hogy igazán beleragadjon az adott dal a hallójáratba. A Prelude to Oblivion akusztikus gitáros átvezető képében még egy igazán old school motívum került bele a srácok repertoárjába, ami régen igen gyakori és üde színfolt volt a vérmesebb bandák lemezein is. Ez is jelképe annak, hogy a rothadó halál zenei megjelenítésével kapcsolatban még ebben a szélsőséges zenei közegben is magán a „zenén” marad a hangsúly. És ez jó dolog.
Határozottan jó lemez lett az AltarCunt. Egy kiváló mocsokmély underground kiadvány, ahol a külsőségeken felül a zene a főszereplő. Ja, a kazit természetesen a Neverheard Distronál be is lehet szerezni! (A kazetta verzió cover képét Anvil Kvlt készítette)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
