Montes Insania
Absurdum

Azért akadnak a nagy jóságok mellett embert próbáló produktumok is. Bőséggel. Ismét egy Satanath istállós ukrán formációval állunk szemben és ez a szemben állás mindent ki kell hogy fejezzen. Nem egyfajta közönyt, vagy egyszerű elutasítást szimbolizál, hanem két szemben álló felet, akik épp arra készülnek, hogy nagyobb hatalmak érdekeit szolgálva megküzdjenek egymással. Fej leszegve, sisakrostély lehajtva, dárda szegezve. Mindkét oldalon. Valaki az ütközet végén lehull a harci mén hátáról, ámbár az sem marad sértetlen, aki lóháton vonul le a csatamezőről. No, persze az asszociációs játék nem arra utal, hogy a lemez témája háborús lenne, azonban a hallgatásával eltöltött idő egy somme-i lövészárokban sínylődő alföldi baka szenvedéseit elevenítik meg bennem. A két úriember Andrey T. és Eugene egyfajta sajátos zenei elképzeléssel megáldott párost képez, és a megszületett végeredményt a post-black fiókba próbálják beszuszakolni. Ezzel természetesen semmi baj nincsen. Mi sem hiányzik jobban, mint egyedi meglátásokkal, a sablonokból való kitörés abszolút igényével megáldott alkotók műveivel megismerkedni. Ezen kísérletek azonban az elhatározás és a szándék ellenére nem mindig hozzák meg azt az áhított művészeti kitörést és értékteremtést, amit megcéloznak. Mondhatnánk akár, hogy a pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve. A jóakarat köveit az ukrán srácok letették, én pedig megjárom most ezt az utat.

Az alapvetően zajos, black orientált elképzelés első hallásra még egész csábítónak tűnt, hiszen a hangzás viszonylag rendben van, a vokál acsarkodik, a sűrű hangmasszából azonnal értelmezhető és megfogható dallamok szűrődnek ki. Az idő előre haladtával azonban az édes nedvével csábító Dionaea markában vergődő légy hangulatába kerülök. Leveti minden a maskaráját, az álarcok lehullnak és mind felfedi való alakját. A dallamok egyre negédesebbé, giccsesebbé válnak. Sokszor beugrik egy Richard Clayderman előadás az idősek otthonában, vagy egy ukrán falusi lakodalom képzelt dallamai, amint ringatják a túlsúlyos, erősen vodka-ittas és fejkötőben dülöngélő násznépet. Na itt komoly gyomorrontást kezdek el érezni, kimegyek kicsit levegőért a szabadba és oldalra pillantva meglátom, hogy az énekes csak egy vendég, aki olyan hangosan okádik a sátornak támaszkodva az osztrigától és a házi vodkától, hogy a hangja betölti a szürreális lakodalom teljes idejét és terét. Rám néz egy pillanatra, majd elfordul és tovább bugyborékol torkából az érthetetlen „vjuáááujáááá, bröááááj, juáááááj vujáááj”. Visszanézek és az izzadságtól foltosan, kis harcsabajusszal és arany műfoggal húzza a zenekari prímás, csak húzza és nyújtja.

Montes Insania - Absurdum (Full Album)

A kezdeti és bizalommal teli ismerkedés egy szürreális rémálomba fordult át, ami „röpke” 79 percen át fogva tartott. Az az igazság, hogy hallottam már bénább zenét. Hallottam már szarabb előadást és messze ötlettelenebb dalokkal erőlködő kutyaütőket is. Itt erről nincs szó. Itt egyszerűen olyan mértékben koncentrálódik a giccs, a vidéki életérzés és egyfajta zajos post-black máz, ami egy elviselhetetlen összképet ad ki. Valami groteszk, nehezen értelmezhető, zavaró végeredmény kerekedik ki, ami diszkomfort érzettel töltheti el az embert minden egyes hallgatás során. Hogy miért adok akkor egy közepes pontot a lemezre? Mert tudom, hogy nagyon erősen személyes asszociációk vezetnek ahhoz a bizonyos diszkomfort érzethez amit a lemezzel kapcsolatban érzek, viszont amiktől képtelen vagyok elvonatkoztatni. A céltalan, sehova sem vezető és gyermekcipős számszerkezetek ellenére biztos vagyok benne, hogy a dallamvilágával meg fogja találni a csapat a célközönségét.