
A hirtelen szembeötlő teuton vonalas riffelés mellé a hazai Moby Dick hatása is hozzátársul, de a dalokban tetten érhető némi groove-os lüktetés miatt egyértelműen nem tudnám semmihez kötni. Ezekben legtöbbször az Ektomorf egy-egy pillanatát véltem felfedezni, leginkább a csapat korábbi – kevésbé modern – éveihez köthetően, amelyek ugyebár a Sepultura-tól származnak, az alma nem esett messze a fájától. Erre legjobb példa talán az Utolsó harc című negyedik tétel, de a groove-os ritmusok helyenként a többiben is jelen vannak.
Igazából egyik szerzeményről sem merném azt mondani, hogy túlzottan érdekes riffeket mutat be, de ami van, az megállja a helyét. Ha viszont áttérek a szólókra, akkor a Roar egy kreatívabb oldalával találkozok. Ez a demón szereplő bármelyik dalra igaz, de azt hiszem, hogy a sötétebb hangulatú Parafrázisban hallható darab került leginkább közel a szívemhez.
Említést érdemelnek még a vokálok, amelyek illenek a zene stílusához és a házi körülmények ellenére is jól megoldott keverés miatt megfelelően összeolvadnak az instrumentális részekkel. Persze, a tényleges összhatáshoz ehhez azért egy jobb stúdióra lenne szükség.

Az öt dal tehát nagyon a helyén van, de egy ütősebb megszólalás mellett (ami egy esetleges nagylemez esetében nyilván meglesz majd) sokkal jobban hasítanának. Apró széljegyzet csupán, de sem a logó, sem pedig a borító nem illik ehhez a zenéhez. Előbbiről hirtelen grindcore zenekarra következtettem, míg utóbbi egy progos power metal lemez benyomását keltette, a zenével abszolút nincsenek harmóniában.
Összegezve: a dalok egész jók, viszont a megszólalás gyengesége nem engedi kidomborodni az igazi karaktereiket.. Remélem, nem vesznek modernebb irányt és legközelebb old schoolabb stúdióhangzásra törekszenek majd. Potenciál az van!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
