A felkelő nap országában alkotó zenekarok közül a Sigh az első név, ami felmerül, őket kimondottan kedvelem is, de, igaz, ami igaz, túl sok japán zenekart nem tudnék kapásból felsorolni. A Horrific Disease ebben segít nekem a jövőben, bár nem mondhatnám, hogy maradandó nyomot hagytak bennem a bemutatkozó lemezt követően. Makoto Mizoguchi gitáros/bőgős nem ismeretlen figura, hiszen a Hate Eternal és a Pyrexia bandákat is megjárta már, azonban most saját projektjére összpontosít, amelynek Outbreak című debütalbuma még tavaly napvilágra került.
Abban reménykedtem, hogy meg kell majd küzdenem a japán mentalitás és kultúra direkt vagy indirekt hatásaival a zenében, és hogy értelmeznem, fejtegetnem kell majd a számunkra idegen forrásokból táplálkozó elemeket, de nem így történt. Mizoguchi nem foglalkozik azzal, hogy zenéje beazonosítható legyen a térképen, ő többnyire death metalt akar játszani, ahogy mások is teszik a bolygó minden pontján, így a keleti vonatkozással nem is érdemes tovább foglalkozni.
Az Outbreak nem vegytiszta death metal lemez, bár a blastbeatek, a kétlábdobszőnyeg, a riffek zöme és a hangzás egyértelműen e címke irányába billentik a mércét. Számos thrash, illetve grindcore elem is felbukkan a 12 számos korongon, ahogyan több HC-s megoldás is. Kezdeném rögtön a vokállal. Haruhisa Takahata hangja annyira hazavágja az amúgy is átlagosnak nevezhető zenei tartalmat, hogy egészen biztosan nem foglalkozom velük a jövőben, hacsak nem kapok újabb promó anyagot. Az első két-három percben még fel sem tűnik annyira a dolog, de aztán olyan mértékben válik idegesítővé a frontember monoton, jellegtelen, szorulásos bömbölése, hogy a lemez minden újrahallgatásánál erőt kellett vennem magamon, hogy megpróbáljak a zenére fókuszálni. Én megértem, hogy nem akarták a szokásos hörgést alkalmazni, de nekik vajon nem tűnt fel, hogy ez hosszútávon idegtépő? Lehet, hogy nem lenne annyira feltűnően rossz, ha időnként valami érdemleges vokáltémát is fel tudna mutatni a fickó, de „ének” terén aligha lehetne ötlettelenebb a produkció.
Zeneileg sem mondanám fényesnek a teljesítményt, bár a hangzás tiszta és erőteljes. Úgy szól, mint bármelyik kissé polírozott death metal lemez, ahol mindent hallani rendesen, de még éppen nem élettelen. Az egyéniségre való törekvés persze hiányzik, mivel ezt a hangzást tucatjával megtalálja az ember a színtéren, de a basszusgitár kidomborodó hangját azért hadd említsem meg pozitívumként. A harmatos végeredmény oka, tehát, a dalszerzésben keresendő.
Rövid sci-fi intró után a Tortured in Entirety című szerzeménnyel indul be a death metal történet. Nem mondanám rossznak, amit hallunk, de a „korrekt” jelzőt épp csak, hogy alulról súrolja. Az „iparos munka” effektus üti fel a fejét, ilyen dalokat úton-útfélen hallani. A bőgő hangja az egyetlen olyan elem, amelyre érdemes figyelmet szentelni. Nem javul különösen a helyzet a második dallal sem, de legalább velősen megfogalmazott nótákról beszélhetünk, két-három perc amúgy is elég belőlük. Ha még sosem hallottam volna death metalt, biztosan elismerően csettintenék, a valóságban azonban ásítozom az első három dal arctalan stílusgyakorlatán. Itt-ott egy szóló, egy kiállás, egy kétlábdob, de egyéniségre utaló nyomokat nagyítóval sem találni.
<a href=”http://satanath.bandcamp.com/album/sat126-horrific-disease-outbreak-2015″>SAT126: Horrific Disease – Outbreak (2015) by Horrific Disease</a>
A Newborn Reapers a mézesmadzag, érdemes erősen belekapaszkodni, mert ennél jobb már nem lesz. Persze egy 7-esnél ezt sem értékelném többre, de egy-két kacér riffel szívesen flörtölgettem, a dal mindenképpen az album jobb pillanatai közé tartozik. Található néhány grindcore szerzemény is a korongon, ilyen a 16 másodperces Mortal Bite és a másfél perc alatti Slaughter. Az utóbbiban a vokált egy orrba vágott, veszett kutya csaholásaként tudnám jellemezni. Bosszantó is, bárgyú is.
A Hateful Praying megpróbálkozik a dallamokkal, a refrén alá erőltetett melodikus aláfestéssel óhajtják bizonygatni, milyen változatos az anyag, de annak oda nem illő volta és rövidsége csak nevetségessé teszi azt. A Distracting Decisions HC-s szaggatásokkal, punkos kapkodással igyekszik kitűnni, de az ötlettelenség, a középszerűség egyetlen figyelemre méltó pillanatot sem nyújt a hallgatónak. Az utolsó néhány dalban sem találtam örömteli momentumokat, csak hetven milliószor hallott riffeket. A szürkénél is unalmasabb megoldásokkal hegesztették össze agyszüleményeiket, csakhogy kijöhessen egy lemez, és elmondhassák, letettek valamit az asztalra.
<a href=”http://satanath.bandcamp.com/album/sat126-horrific-disease-outbreak-2015″>SAT126: Horrific Disease – Outbreak (2015) by Horrific Disease</a>
A kíváncsiság kedvéért elolvastam egyéb kritikákat is, és döbbenettel vettem tudomásul, hogy vannak, akik irreálisan az egekig magasztalják a korongot, mintha valamilyen mestermű született volna. Persze, attól még nem biztos, hogy a leírtak tükrözik is a szerző véleményét, lehet, csak a jóindulatát, vagy az érdekeit…
A borító és a booklet összhangban van a lemezen hallotakkal, így gyanítom, hogy még a polcra sem fog felkerülni a többi CD közé, egy dobozban viszont nagyon jó helye lesz. Nincs kétségem afelől, hogy félrészegen nagyot lehet zúzni az Outbreak dalaira egy moshpitben. Ha valakinek az kell, arra tökéletesen megfelel. Én köszönöm szépen, kihagyom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.