Ruby The Hatchet
Valley Of The Snake

Az utóbbi időkben totálisan rágyógyultam az úgy nevezett vintage/retro rockra, metalra. Tudom is én miért, de valahogy jobban felpörgetik a hétköznapjaimat ezek az enyhén rádióbarát, könnyedén fülbemászó középtempós tiszta dallamok, riffek és a Hammond orgona extázisba ejtő futamai. Csak benyomok egy ilyen korongot (ha nincs meló, nyitok egy sört) és a zene bódító ereje, valami mágikus pezsgéssel áramlik a vérembe.
 

Így vagyok az amerikai Ruby The Hatchet második lemezével is, ami az utóbbi időkben ismételten sokat pörög nálam. A New Jersey-ből származó csapat remekül nyomja a már szinte pszichotikus rohamokat adó fuzz/psy/stoner rockban megfürdetett, morgó doom hatásokkal megbikázott témáit. Mindezekhez pedig egyfajta kulinárisélvezetként párosul Jillian Taylor boszorkányosan üvöltő, nem szűzkislányos énekhangja.
 

A Ruby The Hatchet egy olyan női frontos, vissza a gyökerekhez retro doom psy-rock banda, akik jókorát merítettek a Cream, a Deep Durple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath zeneiségéből, hatásaiból, mint ahogy tették ezt az olyan  hasonszőrű zenekarok, mint a Blood Ceremony, Jex Thoth, Uncle Acid & the Deadbeats, Jess and the Anciens Ones, Purson és még sokan mások.

A csapat zseniális gitárosa Johnny Scarperia laza könnyedséggel pengeti ki a füstös, markánsra vett kövér blues-rockos riffjeit, a húzó, démoni szörnyként cammogó csatakos doom témáit, amik alá Mike Parise bőgős, és Owen Stewart dobos precíz, pontos ritmusszekciója elegáns dagonyát visz. És természetesen nem feledkezhetünk meg Sean Hur észvesztő orgona futamairól sem, aki szinte már megszállottan, mondhatni a billentyűk szemét kinyomva önti hangszeréből a futurista, delejes hangokat.

A lemez nyitódala, a Heavy Blanket egy jóféle súlyos pszichedeliával átitatott doomos blues darab. Johnny fiú gitárjából egymás után másznak elő a ciklikusan visszatérő stoneres, klasszikus hard rockos fülbarát riffek, a heavy metálos gitárszólók, amiket derekasan végig kísér a Hammond kitartó üvöltése. Jillian kisasszony pedig ridegen, de mégis valami borzongató szépséggel vezeti rájuk énekdallamait, és teszi ezt játszi könnyedséggel az ezt követő erősen klasszikus vintage doom-os Vast Acid dalukban is.

Ruby the Hatchet: Vast Acid (Official Video)

A Tomorrow Never Comes közel kilenc perces sötét, lassú málhái egyfajta gyilkos víziót engednek szabadon a tudatomban, miközben az az átkozott Hammond orgona csak nyomja, és nyomja agyam elnyújtott delejes tombolását. A széles terpeszre, valamint akaratlanul is metálvillázásra késztető The Unholy Behemoth lassú, morgós Blood Ceremony-féle éhes doom férge teljesen belém rágja magát. Viszont az album legpörgősebb, és úgymond a leggyorsabb dala, a Demons már a ’70-es évek bódító szereitől van felpörgetve. Karakteres gitárok, és szélvész billentyűs futamok jellemzik az egész dalt. A záródal, ami egyben az album címadója is, a Valley Of The Snake egy éles kanyarral a hippie kommunák akusztikus hangszerelései – akusztikus gitárok, fuvolák, furulyák – világába veszi az irányt. Valamiféle free village érzés, a hegyek mögé lebukó nap sugaraival, mint ahogy a csapat gitárosa, Johnny Scarperia által festett albumborító is mutatja, amit könnyű szellőként járnak át a slide gitárok bizsergető játékai.