Nem gatyázok, rögtön a közepébe vágok: már maga a Ninja Gandhi név is elég vagány, de sehol nincs magához a zenéhez képest, amit ezek a Dél-Kalifoniából szalajtott fiúk tolnak. A srácok egy olyan stíluskavalkádot vonultatnak fel a Wax Empire című debütalbumukon, aminek már a megnevezéséhez is komolyan neki kell veselkednem. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, még több is, mint ami egészséges. Melodic death metálos riffek, slágeres-dallamos refrének, heavy metal sikoltások, dögösebb-rockosabb témázgatások, metalcore-os aggresszió, na meg progosabb elemek is… és mindezek általában egy-egy dalon belül jelennek meg! Ez az oltári kutyulmány egy többségében működő, de nagyon tömör és eklektikus elegyet képez, ami leginkább csak kis dózisokban élvezetes.
A kis dózisok viszont láthatóan nem értelmezhetőek a banda számára. Az album 10 számból áll, és szinte mindegyik nóta több mint 5 perces. Átvezetők, instrumentális töltelékek nincsenek, csak folyamatosan pörgő, dallamos tételek. Ez így, ebből a markáns ízekből kevert zenei koktélból baromi sok, az optimális hatás eléréséért le kellett volna hagyni mondjuk a hetedik, kilencedik és tizedik dalt, plusz a még a megmaradó tételekből is simán le lehetett volna csípni egy-egy félperces részt.
A Ninja Gandhi zenéje az album első felében él igazán. Az első öt szám mind a hangszeres tudást, mind a dalszerzői képességeket tekintve egy igencsak ügyes banda képét mutatja. Bár nagyon erősen támaszkodnak a hagyományosnak tekinthető refrén-verze-refrén megoldásokra, és ugyan kifejezetten kísérleti jellegű elszállásokat nem kapunk tőlük, ám lépten-nyomon ütős riffekkel, változatos témákkal, technikás szólókkal, ízes dobmunkával és fogós dallamokkal találkozhatunk a zenéjükben, itt-ott egészen meglepő húzásokkal megbolondítva (gondolok itt példaként a klipes Green Devin bendzsós-fütyülős középrészére, vagy akár a nyitó Randall Flag technikás death tördeléseire). Bár nem feltétlenül helytálló a párhuzam, nekem néhol kicsit a Protest the Hero túlpörgetett, hipertechnikás-hiperdallamos progmetál világa ugrott be a Ninja Gandhi muzsikájáról.
Ninja Gandhi - Green Devin (Official Music Video)
A banda legnagyobb fegyvere egyébként Keith Adamiak vokalista, akire egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy aranytorkú énekes. A fiatal, kicsit grunge-os megjelenésű fickó teljesítménye egészen elképesztő, a rockos dallamoktól kezdve, a heavy metálos magasokon át az extrém ’core-os rekesztésekig mindent hitelesen tud előadni, és olyan fogós refréneket présel ki magából, amelyeket egy-két hallgatás után lehetetlen kitörölni a hallgató memóriájából. Ha azt mondom rá, hogy olyan változatosan tud énekelni, mint Devin Townsend, az azt hiszem, elég nagy dicséret…
Mit hagytam ki? Ja igen, csapat finoman humoros, egyszersmind társadalomkritikus attitűtjét. Mint ahogy az elnevezésből is kikövetkeztethető, ez a banda azért olyan nagyon nem veszi magát komolyan. Az egész albumot áthatja valami játékos életöröm, ami a Green Devin – egyébként teljesen amatőr – klipjén is átüt. E mellett azonban a szövegek nem nevezhetőek üresnek és butának, pl. még az olyan darabok is fontos mondanivalóval bírnak, mint az érdekes című Vintage Asian Porn.
Be kell vallanom, nagyon ráfüggtem a csapat zenéjére, annak ellenére, hogy a Wax Empire – a fentebb kifejtett okok miatt – korántsem lett egy tökéletes album. A Ninja Gandhi egy rendkívül ígéretes csapat, de véleményem szerint a rock/metal koktéljukat némileg fókuszálniuk kellene, és kisebb számú, kevésbé hosszú, és talán nem ennyire „vegyesvágott” jellegű zenei tételben kellene megmutatniuk a világnak a kétségtelenül meglévő muzikális tudásukat. A bandcampes értékesítésen látszik, hogy a csapat zenéjére még nem igazán talált rá a közönség… szívből remélem, hogy ez hamarosan változni fog.
Az album teljes egészében meghallgatható a csapat bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.