Az olasz Forklift Elevator magja még 2009-ben állt össze Padua városában, még eleinte csupa feldolgozásból álló műsorral és más néven. Jórészt otthoni klubos és fesztiválos fellépések után a két alapítótag, az énekes Enrico Martin és a ritmusgitárért felelős Mirco Maniero 2012-ben indultak tiszta lappal, immár Forklift Elevator néven, bemutatkozó albumukra pedig egészen 2015-ig kellett várni. Ez lett a Borderline, amit most kivesézek. Saját maguk producelték a korongot, a kiadást pedig az Atomic Stuff vállalta be. A Borderline óta amúgy kihoztak ebben az évben egy újabb EP-t Killer Self címmel. Bár a stílusmeghatározásuk thrash/groove-ként aposztrofálja zenéjüket, azért a csépelős irányzathoz vajmi kevés közük van (a Slayer féle zenekarok ismeretében legalábbis félrevezető a thrash címkét ragasztani rájuk).
A 41 másodperces robothangos intró után a Misery-vel kezdődik meg a liftezés. Ez egy két percet alig meghaladó szerzemény, ami a punkosabb oldalát villantja meg a talján srácoknak. Feltűnik viszont már itt, hogy a fiúk nem képzetlen muzsikusok, simán feldobnak még egy alapjáraton kőegyszerű témát is egy-két fikcsis megoldással. Ehhez foghatót már hallhattunk korábban a Mr. Bignél, Van Halennél és az Extreme-nél is.
A Blackout nem Scorpions átirat, valamint Csányi Szabiékhoz sincsen köze, ellenben a Forklift egyik legmetalosabb dala. Itt már-már HC-be hajló vokáltémákkal is találkozhatunk. A Damn Bug is a fémesebb vonalat erősíti, vijjogó, zajos gitárokkal a végén. Érdekes módon a lemez hallgatása során többször beugrott az énekről a Die Krupps, noha a FE-ben egy cseppnyi industrial elem sincs.
A Bőr (vagyis a The Skin) egy pörgős duplázós dobpakolással indul, s később sem ül le, az intenzitás kitart egészen a nóta végéig. Jók a zenészek – kár, hogy az ének nem elég dallamos ehhez a muzsikához. Én a helyükben bátrabban kihasználnám az ebben rejlő lehetőségeket. Enrico Martin nem a legnagyobb hangterjedelmű pacsirta, ugyan van egy karcos orgánuma, ami fekszik nekem, de fogós melódiából elkelt volna több, ha már olyan stílust választottak a fiatalemberek, ahol a dallamoknak, harmóniáknak fontos, sőt kiemelt szerep jut. Talán ezért is siet segítségére a szólógitáros Stefano Segato, aki vokáljaival igyekszik menteni, ami menthető.
Az Overload egy egészen Amerikás szám, a maga félakusztikus, country-s, sleaze-es hangulatával akár az ottani áttörést is meghozhatná az együttesnek. Meglepetésként ért; erre aztán nem számítottam volna tőlük! Itt végre az általam jobbára hiányolt dallamok is jelen vannak! Az egyik kedvencem az albumról.
A kissé vontatott Arey-ba olyan szólót helyeztek el már a kezdésnél, hogy arra minden igényes rockrajongó csettintene egyből. Ugyanakkor nem ez lesz a kedvenc tételem a lemezről. A Cathedral kezdése simán lehetne akár Black-Out is, ha már az imént utaltam rájuk. A V.O. Pulverre (Gurd, Poltergeist) emlékeztető ének ugyanakkor teljesen más dimenzióba löki a tételt.
Zúz a Struggle Of Life is, a dobos Andrea Segato (feltehetően testvére a gitáros Stefano-nak) itt sem fél rálépni a duplázóra. A gitárosok is remek munkát végeznek, a kissé egy sótlanabb James Hetfieldre emlékeztető ének viszont némileg ront az összképen.
A finisben a The Foggal merészkedünk be a ködbe. Itt már raktak némi torzítást Enrico énekére, de valahogy mégis tök jól áll. Ez a dal is favorit lesz, úgy érzem.
Zárásként a Dream Reaperrel még rátaposnak a gázra. Ez egy már-már power metal közeli szerzemény, ám modernebb, groove-os ízekkel felvértezve. Hirtelen a dán Konkhra ugrott be róla, annak is a kései korszaka. Egy jóízű böfögést is beillesztettek a végére.
Nem mondom, hogy 100%-osan eredeti anyag a Borderline, de tele van ötlettel az ötösfogat, ezt kár lenne tagadni. Ha az énekbeli hiányosságokat kiküszöbölik a következő teljes korongra, még bármi lehet belőlük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.