A venezuelai Veldraveth is megvan már 15 éves, mégis az idei lemezük az első találkozásom a black metallal nyakon öntött kvázi Deicide-metaljukkal (nincsenek a Deicide szintjén, nem félreérteni!). Ahogy az albumot hallgatom, könnyen lehet, hogy kapcsolatunk tiszavirág életű lesz, ugyanis a dél-amerikai csapat a lerágott csont témák, az unalmas dobjáték és az általános szürkeség árnyékából csak nagyon ritkán dugja ki a fejét.
Korábbi lemezeikről nem áll módomban nyilatkozni, bár az elmúlt 15 évben mindössze két albumot sikerült kiadniuk, a szóban forgó Malformations of God a harmadik a sorban. Nem akarok én rossz lenni, igyekezni szoktam jóhiszeműen hozzáállni minden olyan zenekarhoz, amelyet nem ismerek, de van, amikor bizonyos előjelek összeráncolják a homlokomat. Jelen esetben az, hogy a szövegek a nagyon újszerű sátánizmus témakörét járják körül. Álszentnek sem szeretnék tűnni, mert a Behemoth The Satanist című lemezének egyértelmű helye volt a 20-as listámban, sátánizmus ide vagy oda, és azóta is hallgatom a korongot. Amikor egy anyag kizárólag 10 pontos dalokat tartalmaz, azért az sokat dob a megítélésen. A mellébeszélést elkerülendő, a Veldraveth idei lemezén csak elvétve találni olyan részeket, riffeket, amelyekről elismerően tudnék nyilatkozni. Az eleve sápadt közegbe ágyazott gitártémák között van azért olyan is, amely azt jelzi, hogy a zenélést ők is komolyan gondolják, igyekeznek tisztességes hozzáállással közelíteni a black/death műfajhoz. Nem is ilyen téren vannak gondok, hanem ― ahogy Kirk Windstein (Crowbar) fogalmazott egy két évvel ezelőtti Hammerworld interjúban ― mindenki azzal főz, amije a kamrában van.
Már a pocsék dobhangzás sem kecsegtet minket sok jóval, és talán a Glen Benton-szerű hörgés az, ami inkább pozitívnak hat, nem mintha az különösebb izgalmakra lenne képes (egyébként a jelenkori Deicide-ról is megvan a véleményem). Felejtős, kissé unalmas death/black metal riffeket garmadával zúdítanak ránk a feleslegesen elnyújtott 56 perc játékidő alatt. Amennyiben évente 1-2 death/black metal lemez jelenne meg, és ez lenne a mézesmadzag, azt is mondhatnám, hogy dicséretes, hogy kiállnak a stílus mellett, elkötelezettek, és a mostoha körülmények ellenére talpon vannak, űzik kedvenc műfajukat, de jelen állás szerint ilyet egyszerűen nem mondhatok, mert ezer másik banda létezik, amely a stílusban jobb, érdekesebb, kreatívabb zenét produkál. Hogyan tudnék különbséget tenni jó és rossz között, ha értékrendszer nélkül minden alkotásra rábólintanék?
A jobb momentumok közé a No Return dal főriffjét sorolnám, de a Murderben is van egy-egy korrektnek mondható foszlány, az Ominous Omenben egy szertartásos kórus nyújt némi változatosságot, sőt, még a nyitó dalnak is van egy könnyebben megjegyezhető vezérfonala. A többivel pedig nem tudom, mit lehetne kezdeni. Szól a kalapálás, néha lassúbb témákat is belevisznek a szerzeményeikbe, van egy-két kiállás, a dalok egy részében tetten érhető valamilyen megahatározó téma, de ha csak nem barlangban töltötte az ember az elmúlt 30 évet, aligha fogja felkapni a fejét ezekre a milliószor hallott témákra. Nem kell feltétlenül újdonsággal előállni, hogy jó zenét játsszon valaki, de ha az ember ismeri a csordultig telített mezőny színvonalát, akkor egy bizonyos szintet meg kellene ütni ahhoz, hogy értelme legyen kiadni a lemezt.
Nincs mit erről többet írni: ha a mindennapi otthoni teendők elvégzéséhez kizárólag hörgős death/black háttérzajt tudsz elképzelni, de nem akarsz elmerülni nagyon a hallottakban, a Malformations of God ezt az igényt ki tudja elégíteni. A pontszámom kissé szigorú, de egy erős mezőnyben többre van szükség, hogy helytálljon egy lemez.
Egyébként igazán olcsón be lehet szerezni az anyagot kazettán a Neverheard disztrótól.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.