Neverlight Horizon
Dead God Effigies

   Mindannyian eltérő módon hallgatjuk a zenéket. A feleségem egy-egy dalban gondolkodik, hatalmas gyűjteményeket állít össze az mp3 lejátszóján, amin egy előadótól csak a legritkább esetben szerepel egynél több szám. Én éppen ellenkezőleg, albumokban gondolkodom, néha egy-egy korong hetekig pörög nálam. Mások egy előadótól válogatnak ki kedvenc számokat… mindannyian mások vagyunk, és ez így van jól.

   Jómagam, mint „albumorientált” személy, sokszor járok úgy, hogy az albumnyitó tételeket gyengének érzem, de az adott korong vége felé már egészen jó dolgokat fedezek fel. Eleinte arra gondoltam, hogy nem normális XY előadó, hiszen ha lenne esze, a jobb dalokat rakná az összeállítása elejére, nem pedig a gyengébbeket. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy rendszerint nem a dalok az erősebbek egy-egy album végén, hanem a játékidő előrehaladtával nekem áll rá egyre jobban a fülem egy-egy előadó hangzására és sajátos hangulati világára.
 

   Ennek az „álfarnehézségnek” volt tipikus példája számomra a Neverlight Horizon elnevezésű belga death brigád Dead God Effigies című albuma. Ezen nyolctételes anyag első néhány száma fantáziátlannak és sablonosnak tűnt, az album végén azonban már egész finom dolgokra leltem. Ahogy azonban többször és többféleképpen újrahallgattam a CD-t, megvilágosodott számomra, hogy ugyanolyan minőségű, középerős tételek találhatóak az album elején is, mint a végén.

   A csapat egy nem túl innovatív, de a kategórián belül profinak minősíthető halálmetál anyagot tett le az asztalra. Túl nagy meglepetések nem érhetik a műfaj szerelmeseit, alapvetően végig egy kicsit old school, brutkó hörgéssel, gyors és kemény riffeléssel, valamint szigorú dobbal megtámogatott halálfémet hallhat tőlük a hallgató, a direktebb fajtából. Vannak persze kisebb kilengések a sablonból (főleg a lemez közepe-vége fele: az ötödik, Diabolic Mask of War című tétel pl. meglepően vészjósló, mondhatni horrorisztikus hangulattal kezd, lassan építkezik, és szintit is tartalmaz; a hetedik dal, a God of Suffering meg inkább blackened death, főleg a károgósabb jellegű vokalizálás és a dallamosabb gitárjáték miatt), de ezek nem változtatnak lényegileg az album egységes death állásfoglalásán. Első körben kicsit fantáziátlannak tűnhet az összkép, de ha beleássa magát egy, a stílusra fogékony ember, kis idő alatt egészen kellemesre érlelheti magában a belgák produkcióját.
 

   A belbecsről tehát ennyit, essen szó néhány szó a külsőségekről is! Az album borítója (Zero-Scarecrow-13 munkája) tetszetősnek minősíthető, jól tükrözi a zene atmoszféráját, és éppen annyira gondolkodtat el a nem egyértelműségével, amennyire ebben a műfajban kell. A booklet egyébiránt nincs túlbonyolítva – az én példányomban pl. dalszövegek sincsenek – de egye fene, úgyis a zene a lényeg.

   Én a külsőségekhez sorolom még a hangzást is, ami teljesen korrektnek mondható. Kicsit súlyosabb soundot is el tudtam volna képzelni a bandához, de alapvetően nincs hiba Gerald Jans tiszta és kiegyensúlyozott hangmérnöki munkájával. (Nem, én nem az vagyok, aki szerint csak a koszos hangzás elég true a death metálhoz…)
 

   Összességében tekintve ezt az albumot, a közepesnél valamivel erősebb lemezként értékelhető, aminek az első benyomással ellentében nem csak a vége élvezhető. A Neverlight Horizon formáció egyébként nem mai csirke már: 1999 óta gyűrik az ipart, és ez a harmadik teljes hosszúságú albumuk (van még két demójuk meg két EP-jük is). A profizmus tehát akár elvárt is lehet egy ilyen komoly múlttal rendelkező halálbrigádtól. Ezzel nincs is gond, alapvetően egy igényes albumról van szó, amit a műfaj szerelmesei simán elhallgathatnak – ám az év végi listákon valószínűleg már nem fog felbukkani ez a dalcsokor.