Mindez azonban úgy nyert igazán értelmet, és vált értékké, hogy három és fél évvel ezelőtt elkészítették az év legfontosabb kiadványát a stíluson belül. A 23 perces EP számomra tíz nagylemezzel is felér, és a mai napig az első helyen trónol a 2013-as 20-as listámon. Olyan magasra tették a lécet az Aura című mesterművel, hogy szinte éreztem, azt lehetetlen lesz megfejelni, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell látnom, hogy nem is sikerült nekik. Annak a három káprázatos szerzeménynek a hangulata minduntalan a The Grey (Fehér Pokol) című film képi világát, hangulatát eleveníti meg. A végtelen fagy sivársága és a zord természet kíméletlen ostorcsapásai meghökkentő, ugyanakkor lenyűgöző dalokban válnak valósággá. A dermesztő, süvítő szelet idéző korbácsszerű gitártémák és a farkasok korgó gyomrú üvöltései a rémület minden fokát képesek bejárni. Számomra az Aura etalon az ingoványos, fekete matériából gyúrt death metalban, amellyel már a Soma is képtelen volt versenyre kelni. Értem én, hogy az Aura egy férfinemű teremtmény, míg a Soma feminin, és hogy ennek így volt értelme, a második kislemez akkor sem forgatta fel a világot, ahogyan azt az elődje tette ― mondom ezt annak ellenére, hogy a Soma is két minden szempontból remek dalt tartalmaz.
Már-már kezdtem attól tartani, hogy az első nagylemez sosem születik meg, de aztán 2016 végén mégis csak terítékre került az újabb négybetűs anyag, a Hero. Egyértelmű volt számomra, hogy a Bölzer gőzerővel hajt előre, és minden áron el akarja kerülni az önismétlés vádját, ám azt nem gondoltam, hogy könnyen dúdolható énektémákkal fogok találkozni több szerzeményben is. Nem mondhatnám akadálymentesnek az ismerkedést a hatalmasra nőtt elvárások miatt, de tucatnyi meghallgatás után kijelenthetem, hogy nagyon is izgalmas hallgatnivalót rejt az első Bölzer nagylemez. A duónak nem célja, hogy a Hero félelmetesebb, végzetesebb vagy őrültebb legyen a korábbi két kislemeznél, mert a pillanatnyi alkotószellem határozza meg a következő megállót, amelynek természete előre nem jósolható meg.
Ezúttal talán a tűz az, amivel többet foglalkozik a zenekar ezen az albumon, nekem mégsem a perzselő lángok jutnak eszembe erről a zenéről. A rideg tájak bár némileg barátságosabbak lettek, mégis sokkal inkább jellemzik a zenét, mint a borítóra festett meleg színek. Kivétel talán a Decima című átvezető darab, amelyről valóban a sugárzó nap jut eszembe, de az is egy jeges táj kellős közepén süt le az átfagyott bolyongókra.
Ahogyan a fülem hozzászokott a dallamos(nak is nevezhető) énektémákhoz, egyre jobbnak és egyre színesebbnek kezdtem látni a korongot, egyre erősebbnek a továbbra is egymástól élesen elkülönülő dalokat. Már a The Archerben is szembesülünk Mr. Jones dallamos bömbölésével, ám a címadó dal refrénjének (!) érzéssel teli, bús hangvételű vokálja az igazi meglepetés. Telitalálat! Persze nagyrészt megmaradt a Bölzer annak, ami mindig is volt, mindössze egy lépés helyett kettőt tettek előre. Már lassan úgy írok az albumról, mintha legalább hat nagylemezt kiadtak volna, de ez nagyrészt az Aura óriási hatásának köszönhető. Tehát blackened death metal ez a javából, ahol a riffek, gitártémák miatt továbbra is jégcsapok lógnak az idegszálaimon. Van valami a Bölzer zenei megoldásaiban, ötleteiben, ami képes megpengetni azokat a bizonyos belső húrokat. Például a Phosphor című tétel vastagon megdörrenő, beteg bőgő(nek hangzó) futamai akár még a Lord Mantistól is származhatnának, annyira mélyre túrnak a hó alatti mocsokban.
<a href=”http://ironboneheadproductions.bandcamp.com/album/b-lzer-hero”>Bölzer – Hero by Iron Bonehead Productions</a>
Minden dalban megtalálni a kapaszkodót nyújtó vonalvezetést, a Spiritual Athleticism például egy ― a már Bölzer védjegyévé vált ― forgószélszerű, örvénylő témával teszi emlékezetessé a dalt. A mély, tiszta vokál a Chlorophillia című dalban is felüti a fejét, amely bár szokatlan, nem vesz el a szerzemény erényeiből. Nekem azonban mégis azok a kedvenc pillanataim, ahol az agyafúrt gitárjáték, a fenyegető riffek és a rideg harmóniák nyakon ragadják a dalt és annak hallgatóját. Ilyenekkel is bőven találkozni szinte mindegyik dalban, a The Archertől kedve a fennebb említett tételekig. Nagyon tetszik még az I Am III-ben hallható végzetességet és háborodottságot sejtető dobjáték, amelyről az Aura bizonyos részei is eszembe jutnak. Talán ez az a dal, amelyből a dallamos éneket kihagytam volna (bár nem mintha nem lenne elég jó), mert a zene annyira sötét és vészjósló, hogy inkább tébolyodott üvöltésekkel lehetett volna tökélyre fokozni annak hangulatát.
Még ha azt is írtam korábban, hogy nem sikerült elérni az Aura rendkívüli varázsát, semmiképp sem lehet rossz szájíze az embernek a Hero-t hallgatva, a Soma kislemezen hallható magas minőséget mindenképpen el lehet várni a bemutatkozó korongtól. A merészebb megoldásoktól pedig nem kell megrettenni, a blackened death metal gyeplője továbbra is erős kezekben van a svájciaknál.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.