Cadaveres
The Fifth House

(Edge Records • 2016)

Nagaarum

2016. december 19.

0

Pontszám

9.2

A Mindstream óta érzem azt, hogy a Cadaveres érik… Ha a CDT korszakot is számításba vesszük, Körmi fényéveket járt be, már ami a dalszerzést illeti. A banda szépen lassan kinyílt, kivirágzott, megérett, beérett. Ezt biztos ők érzik a legkevésbé, mivel ez belülről nehezen észrevehető, és szerintem a rajongóik sem feltétlenül értik, hogy miről is magyarázok most. Igaz, a pozitív benyomásokhoz, melyek a lemez hallgatása közben értek, az is kellett, hogy én is változzak. Abban viszont nem sokat változtam, hogy a Hammerworld CD mellékleteket továbbra is diszkoszvetésre használom, éppen ezért lepett meg, hogy a nagy lap adta ki ezt az albumot. Vagy annyira nem is lepett meg? Biztos befutónak tűnik a listákon, így befogadva… Gondolom, ez lehetett a megfontolás. Viszont a ritka együttállás, miszerint Hartmannéknak és nekem is egyformán bejön valami, jelen esetben felragyogott az égen.

Kihagynám a cikk finom tagolását, helyette a bevezetőből ugrok a tárgyalásra, mivel a lemezindító, rövid egyházi énekdallamok is 18 másodperc után vérző gitárriffekben oldódnak fel.

A legjobb pillanatok között van számomra a lemeznyitó Event Horizon (aminek nem tudom, van-e köze az 1997-es kőkemény és zseniális sci-fi horrorhoz). Itt Zoli hatalmasat énekel. Az időként már-már komikusan rövid időkre újjáalakulgató Strong Deformity torok Fekete Károly témáira emlékeztet az orgánuma, és a témái is kicsit. A következő, The Mother Of All Tales című tétel izmos húzással nyit, ez is nagyon betalál. Kimagasló még a Menedék, melynek magyar szövege meglepően hat, egy kicsit bontja a hollywoodiasan jó produceri munkát. Nem minőségében, hanem nyelvezetében. Az Absolute Zero lepett még meg egyébként, mely dal már-már thrash metal időnként. Riffek, csordavokál. Természetesen csak a refrénig.

Veres Gaobr feltűnése a Menedékben viszont nem meglepő, tekintettel a közös menedzsmentre, de amióta a csapat elkezdett átalakulni (és a WMD is), közeledést érzek a fehérváriak és a nordikusok stílusa között. De Gaobr csak egy a vendégek sorában. Ugyanebben a tételben énekel még Siklósi Örs is (AWS). Az Absolute Zeroban Kovács Nihilak Attila szólózik (WMD egykoron, Sear Bliss), a Five Feeble Sensesben pedig Jánosi Cicó Szabolcs a Nomadból illetve az egykori The Bedlamból.
Hangszeres szempontból az új dobos srácot Jakus Dávidot szeretném kiemelni. Szakács Józsit sosem tartottam egy különösen egyedi stílussal bíró ütősnek. Amit kellett, azt megcsinálta a kő egyszerű Ektomorfban, viszont itt egy kicsit színesebb a zene, és ahhoz az ő 2-4-es (bocsánat, de) primitív ütemei kevésnek hatottak. Homonnai Gergővel is ez volt a bajom. Végre jó dobosa van a Cadának. Most sincs a dolog széttechnikázva, de ez jó is. A lényeg az, hogy emelkedett, ötletes, érződik a törődés.

Abban nem is kételkedtem, hogy jó produkcióként fog a zene testet ölteni, és valljuk be, ennek a műfajnak kell is ez a hangzás. Nincsenek hatalmas zenei megfejtések, csak jó hangulati elemek okosan egymás után pakolva. A metalcore-ban mindig vékony jégen táncol a zenész vagy pláne az énekes. Hol van a pont, ahonnan átmegy az egész popzenébe, hol van az a pont, amikor power metal témák recirkulációja tűnik elő. A Cadaveres kinőtte a saját gyerekkorát, amikor ez még jellemző volt rájuk. Nem azt mondom, hogy egy irgalmatlanul egyedi dolog a zenéjük, viszont a minőség bele van csapva az acélba, és sikerült ezúttal is időnként kicsit kiszámíthatatlanabb harmonizálással és ütemezéssel tervezni. Éppen annyira, amennyi még megtartja a zene pimaszul fülbemászó jellegét, de már egy kis egyedi ízt is kever abba.

Tizedre finoman hangolható pontszámban a cucc, gyakorlatilag a cikk írása közben folyamatosan ezt is csináltam. Mint, amikor a szobrász kiváj némi anyagot a műből, majd visszatölti, és újra kivág belőle. Ezt szemléltetésnek szántam, miszerint a lemez rendkívül egységes, minőségi ingadozásként csak tized pontokat érzek a dalok között.