A death metal kezdeti fénykorából, azaz a 90-es évek elejéről a jól ismerteken kívül is temérdek kiváló lemezre emlékezhetünk vissza, amelyeken még ma is billogként izzik a fiatal, forrongó alkotói szellem. A kor egyik vérpezsdítően lendületes, elkötelezett és kompromisszummentes képviselője a portugál Sacred Sin. Sosem tartoztak a legnagyobb vagy legegyedibb bandák közé, viszont az elismerést mindenképpen kivívták maguknak, legalábbis a Darkside című bemutatkozó albummal mindenképpen. A csapat még ma is létezik, azonban 2003 óta stúdióalbumot nem jelentetett meg. Érdekesség, hogy a nagylemezeik címének kezdőbetűiből a „death” szó olvasható ki, amelyből a „d” betű a szóban forgó Darkside debüthöz köthető. Az 1993-ban kiadott anyag átesett egy remaszteren, amely 2014-ben CD-n is elérhetővé vált. Ennek apropóján álljon itt egy rövid emlékeztető, amelynek üzenete az, hogy érdemes mai füllel is újrahallgatni a csapat első nagylemezét, illetve megismerkedni vele, ha eddig kimaradt volna.
A lemez rettentően mélyen szól, dohog, mint egy kohó, búg és dübörög. A címadóval rögtön az ős-Morbid Angel hangulat teremtetik meg, José Costa bőgős/énekes hangjáról is egyből a ‘89-es lemezen hallott David Vincent jut eszébe az embernek, még a vokáltémák is őt idézik. A többi dalban már nem éppen ennyire éles ez a hasonlóság. Az effekteknek és a szintetizátornak köszönhetően a misztikus atmoszféra mintegy rátelepszik a lemezre, amelynek kapcsán akár még a Nocturnus neve is átfuthat az ember agyán, de itt abba is hagyom a hasonlítgatást, hiszen az anyag bővelkedik a jobbnál jobb saját témákban, ötletekben, szóval teljes mértékben megáll a saját lábán. Mindenesetre a billentyűk ily módon való használata rettentően fontos színfoltja, hangulatfestő eleme az egész anyagnak. Fokozza a riffek végzetességét, és emel a lemez egyéniségén, főleg, hogy nagyon jó megoldásokat hallani.
A középtempós és kapkodóan gyors témák változatosan és megnyerően olvadnak egybe minden dalban, és bár nem nevezhető „nehéznek” a lemez, mégis kell egy kis idő, amíg kibontakoznak a dalok, megjelennek azok a finomságok, amelyektől igazán szimpatikus ez az album. A Deliverance-ben, a Terminal Collapse-ben vagy a The Chapel of the Lost Souls nótákban felvillanó szép szólók és fogós témák az ilyen pillanatok közé tartoznak. Az utóbbiban egy remek riff is felüti a fejét, de ez nem egyedi eset az albumon. Hozzám, a címadón kívül, a Requiem… for Mankind áll a legközelebb, amelyben a súlyos, lassú középtempók és a gyors részek alatt pazar riffeket hallani ― itt nincs mellébeszélés. De a szélvészgyors (nem blastbeat) Gravestone Without Name is roppant érdekes, mind tempó, mind a riffek meghatározó vezérdallama és az azokra érkező szóló(k) szempontjából. Igazság szerint, sorra vehetném a dalokat, de legyen annyi elég, hogy az old-school thrash/death metal kedvelőknek ez a lemez elegendő változatosságot kínál ahhoz, hogy 2016 végén is bátran elő lehessen venni.
<a href=”http://satanath.bandcamp.com/album/sat083-sacred-sin-darkside-re-release-2014″>SAT083: Sacred Sin – Darkside [re-release] (2014) by Satanath Records</a>
Az újrakiadás még egy 1994-es bónuszdalt is tartalmaz, de eltérő hangzással, amelyben a bőgő játéka nagyobb teret kap, de a szerzemény messze nem annyira erőteljes, mint a lemez, az előtérbe helyezett furcsa, karácsonyi csilingelés is inkább érdekes, mint kellemes.
A Darkside-dal azonban a portugál Sacred Sin hozzátette a maga kis szeletét a kilencvenes évek elején még fiatalkorát élő death metal mozgalomhoz, és éppen ez a fiatalos, nyers, határozott lendület ad a lemeznek egy hangulati pluszt. Kár lenne hagyni, hogy feledésbe vesszen.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.