Tyrant Goatgaldrakona (Reissue)
Horns in the Dark

(Caverna Abismal Records • 2016)

2017. április 2.

0

Pontszám

9.5

Valahol, még a dimenziókon túli kénköves pokol bugyrában születhetett meg a címben szereplő zenekar, amely stílusa ősrobbanása után – ha jól számolom ez a valamikori a ’85-ös év – végül testet is öltött a nem túl régi 2009. évben. Ez a tűzben, s káoszban edzett horda a már jól ismert klasszikus 1996-ig terjedő éveket felölelő death metal mozgalom utolsó zászlóshajói közé tartozik. Hiszen ki ne ismerné e „letűnt” kor sajátosságait? Többek között az olyan elmaradhatatlan kellékeket, mint a mostanra már alapos „ráncfelvarráson” átesett láncfűrészszerű HM-2-es hangzást, a rozsdás szegként húsunkba vágó thrashes szólókat, s nem különben a fekete napszemüvegbe oltott töltényhüvelyes övek éráját. (Szegény sok trve arc, el sem tudja képzelni, hogy milyen „bölcsőben” nevelkedtek fel kedvenc fekete fém zenekarának démonjai, mert kétségtelen, hogy ez a sokszor méltánytalanul leírt halálkultusz nagyban hozzájárult a black metal létrehozásában, de az már egy másik történet.)

Kanyarodjunk is hát vissza, egészen addig, hogy a Tyrant Goatgaldrakona hangzatos névre „keresztelt” zenekar legénysége Grave Desecration and Necrosodomy (gitár és basszus), valamint Hellfire Commander of Eternal War and Pain (vokál, dob) személye nem lehet idegen a hazai undergorundban jártas zenehallgatók számára. (A „művésznevek” mögött megbúvó Hanyi Tibor és Lédeczy Lambert olyan zenekarokban oszlopos tagjaiként fordultak már meg, mint a Mörbid Carnage, Ahriman vagy Fagyhamu.)

A zenekar 2010-es debüt albumának, a Horns in the Dark tavalyi újrakiadásának apropója pedig egész egyszerűen nem más, mint hogy a zenekar még aktív de a lemez már fizikai formátumban nem volt elérhető. – Szerencsénkre a zenekar figyelt a részletekre és a reissue meg lett fejelve még két bónusz nótával (ezek eredetileg nem szerepeltek a lemezen) továbbá az originál borítót készítő Mark Riddick egy újragondolt munkája látható most a borítón. – Egy-szó, mint száz, egy igazán jól fermentálódott lemezzel van dolgunk.
Ezek előzetes ismeretében csak garantálni tudom, hogy a stílus rajongói már az első hangok után kajálni fogják az anyagot. (A stílusban pedig igazán jártas rajongók vagy az olyan őskövületek, mint jómagam nagy valószínűséggel nem fognak majd meglepődni a néhol az Incantation, Archgoat zenekarokat jellemző zenei megoldásokon.)

Ami pedig az albumot illeti… Alapjáraton nem sokat cicomáznak a srácok, és már az albumnyitó The Mountains of Irkalla-val megadják a kellő alaphangulatot. Sötét, gonosz felhők gyűlnek, a levegő fagyossá válik, és egész egyszerűen mindenhol csak „azt” a jellegzetes kriptaszagot lehet érezni. Elsőre talán kicsit fojtónak is tűnhet a hosszúsága. Szerencsére a The Thief of Lies mindez ellensúlyozva olyan kecsesen tépi le a pofánkról a bőrt, hogy a folyamatosan és apró adagokban mért blast-beat szépen bólogatásra küldik az embert. A szólóra pedig végképp’ nem lehet egyetlen zokszavunk sem. Habár a Church of the Fire hangulatában nem hoz semmi újat, de amint túltesszük magunkat a közel perces üresjáraton már nyert ügyünk van. S mire mindennek a végére értünk fogunk csak rájönni, hogy ez egész egyszerűen csak a Dawn of Decay felvezetése volt. Klasszikus gyűlöletbomba, kiölve belőle minden érzelem.

A zenekar igazi arcát a címadó nóta mutatja meg valójában. A gyors, lassú, középtempós harmóniák váltogatása magával ragadja az embert – talán tudatos, talán nem, de így könnyebb fenntartani a folyamatos figyelmet. A hasonló kompetenciával megalkotott King of the Desert teszi fel valójában az i-re a pontot.
Ami pedig bónusz „dalok”-at illeti? Nos, a Sulphur and Blood agymenése már közel sem éri váratlanul hallgatót, – azért mintha tempóban rátenne a többi nótára egy lapáttal. A Legions of Styx pedig egy a végtelenségig leegyszerűsített gyűlöletbomba. (Koncertek záróakkordjaként viszont igen hatásos.)

Huh, mit is írhatnék szinopszisként így a végére? – Persze, csak tényeket. – Mégis, ha egyesek szerint itt egy lecsengő stílusról van szó, retróról, mégis mit keresnek akkor itt ezek a bandák? Hiszen akkor együtt élünk a jelenben a múlttal? Meglehet. Ha úgy tekintünk ez a zenekar sem több egy jól sikerült stílusgyakorlatnál, mégis merem azt hinni, hogy amíg lesznek fiatal gólyák, addig nekik minden új marad. A zenehallgatás pedig – mint olyan sok más is – kitűnő lehetőség a szabadidő kulturált eltöltésének módjára. – Tessék próbálkozni.

9.5/10