Egy több, mint tíz éve létező román együttes második lemezét szeretném Önökkel megismertetni ezen írásban. Önmagukat black / thrash metalnak skatulyázzák, amivel tulajdonképpen csak egy kicsit értek egyet. Ha mégis le kell írnom ezt így, hozzátenném, hogy az erőviszonyok azért a black metal felé billennek, legalább is számomra. Az aktívan koncertező társaság odahaza eléggé ismert, július / augusztusban két hetes, kilenc állomásos turnéval szántanak.
Totálisan lényegretörő a kezdés mind zeneileg, mind az énekben, és annak itt nem csak a hangszínre gondolok, hanem a kevesebb, mint fél perccel az indulás utáni belépésére például. Az ide-oda kígyózó tremolós gitár nem tartozik a kimondottan kívánt zenei elemeim közé, de van bőven, ami ellensúlyozza. Például a latinul kántált refrén (?). Aztán a dal második felében a Negura Bungetet idéző gitár trillázás (pihenj békében Negru!).
A King in Yellow árnyalja a dolgokat, sokkal experimentálisabb kompozíció, mint a lemeznyitó. Általában nem szoktam szeretni a csattogó basszushangzást, viszont a harmadik dalban, a Saturnian Gallowsban fölé van húzva egy lágy szintetizátor szőnyeg, plusz extraként pedig eltereli róla a figyelmemet a rothadt károgás. Nem is a torzító vagy a csattogás zavar az ilyen basszusban, hanem az, hogy elmegy általában a mélye. Katarktikus, de rövid lezárása van a tételnek.
Aztán jön az Exhortatio ad Bellum, aminek a kezdése alapján már – már azt hinnénk, hogy black metal balladát lesz szerencsénk (???) hallani, de szerencsére nem erről van szó. Létezik olyan, hogy black metal ballada??? Az andalító hangok után faszán belendül a fekete fém ismét. A verze részek hatalmasak. És itt is a végére tartogatják a töltényeket a románok. A lecsengés – elhalkulás előtt még kiengednek egy sorozatot a világra.
Egyébként ennél a tételnél ugrott be hatásnak a Hortus Animae – vagy inkább jutott az eszembe, hogy mire hasonlít néhol a lemez. Nem tudom, hogy ismerik-e Victorék a latin tesókat. Az olasz és román nyelv eléggé hasonló, igaz a bukaresti kvartet angolul szövegel… És az avantgárd részek azért itt nincsenek olyan töménységben jelen, mint a rimini-i társulatnál…
A Purge egy progresszívebb darab, a közepén eszébe jutott a srácoknak, hogy van még egy mélyebb húrjuk is. Esetleg gitárcsere / áthangolás lehet a dologban – ez utóbbira a leheletnyi hamisság is utal. Igaz, csak annyira hamis, amennyi számomra még érdekesebbé tesz egy black metal lemezt (vagy akármilyent). A szóló nagyon izgalmas, meg az is, hogy nincs minden dalban szóló. A Pantera vagy a Death esetében néha idegesít az, hogy kötelező minden dalban szólónak lennie – természetesen mindkét bandát a hatalmasságok közé sorolom, de a hatalmasságoknak is lehet gyengéjük.
Aztán szépen tekeredik, kerekedik a dolog, olyannyira, hogy a Sin Gauntletben már – már vikernesi mélységekig tudja letépni a torkát Octav Necrosis őnagysága.
A Blackthrone-et emelném még ki, itt pár gitárfelmenetel Rune Eriksen témáit jutatta eszembe – pillanatokra. Brutál jó a dal felépítése egyébiránt. A záró Underlightnak meg annyira jó a vége, hogy ösztönösen jön a kérdés: MIÉRT CSAK MOST??? A dal befejezése egészen elképesztő, drámai.
A megszólalás izmos, szőrös, mégis teljesen tiszta, már-már túl jó black metalhoz. Az énekre nem találok szavakat. A mikrofon tocsoghatott a vérben, mire a lemez fel lett véve. A gitárhangzás különösen a kedvencem, oltári jól vannak kiemelve a közepek, aminek az eredménye, hogy a hangok teljesen jól érthetőek. A basszus az olyan lett, amilyen, igazából iron maidenesen csattogós… Steve Harris hangzását sem szeretem. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom az anyaggal. A dob mackós, de nem retro. És itt van az a pont, ami miatt nem adok rá maximumot. A lábdobot érzem egy kicsit indokolatlanul töménynek mennyiségre. (Hülye vagy te szerkesztőkém, túl sok lábdob a metalban? Normális???) Az borító 16 oldalas (!) bookletként ölt formát, nagyon informatív, és esztétikus. A jewel case hordozót szépen kitölti, és súlyt is ad neki.
Akik szeretik a véresen előadott, de mégis jól megírt, néha progos és thrashes elemekkel tarkított black metalt, az Akral Necrosissal nem fognak csalódni. Zeneileg mindenki hozza itt a prímet, a vokál meg rádobja a különlegesen mérgező fűszert. Bár több karakteres hatást is írtam, azok csak elvétve jönnek elő, úgy érzem, hogy ennek a bandának van egyéni stílusa.
Idehaza az NGC Prod terjeszti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.