Notchnoi Prospect
Polyurythane

A Frozen Light mára főképp ambient és drone bandákkal foglalkozik, de előfordul, hogy kirobban tőlük valami „fura zene is”. Mostanában amúgy a ruszkiktól egy kicsit egysíkúbb doom és funeral doom zenéket kaptunk, vagyis a jó ideje létező tipikusan oroszos metalzene egy kicsit kifulladt, nem úgy az alternatív vonulat. Amit a nyugatiak számomra már túlspiláznak, előszeretettel tesznek élvezhetetlenné, azt egy pár orosz társaság zseniálisan tudja még tálalni. A Notchnoi Prospect 1985-ös megalakulásának ténye előre sejteti, hogy kiforrott produkciót fogunk hallani. Ez a huszadik (!) lemezük. Az alter rock színtéren Mike Pattonnak szokása furábbnál furább dolgokkal riogatni minket, de nála a túlzás például pont azon az idegesítő módon tör a felszínre, amit az előbb már megemlítettem (legyen az a Fantomas vagy a saját neve alatt kijött borzalmak). A Faith No More és a Mr. Bungle számomra az élvezhető – ha már Patton.
 

Amikor először hallgattam Notchnoi Prospectet azonnal tudtam, hogy hosszú távú kellemes barátság lesz köztünk (ahogyan a moszkvai kiadó többi anyagával is). Hogy van-e egyébként a Fémforgácson létjogosultsága ennek a kiadványnak, azt a fene tudja, de inkább döntsék el Önök. Egy biztos: nem kevésbé beteg, nem kevésbé sötét és nem kevésbé különc, mint akármelyik metallemez, a különbség csak annyi, hogy nem metalul írták meg.

Az egészen lendületes alternatív elektro-rocktól kezdve az indie-en át a szuggesztív világzenéig lehet rásütni a moszkvaiakra a jelzőket. Már régen levetkőztem a szocializmusban magamba szívott vörösiszonyt, sőtt, nagyon is úgy érzem, hogy szorosabb kötődésre lenne szükségünk az oroszokkal, és mielőtt bárki félre értené, természetesen nem a KGB jogutód Putyin holdudvarra gondolok, hanem az orosz népi hagyományokra, a keleti őseinkre, és arra az életterületre, ahonnan származunk mi magunk is – magyarok. A nyugat rendszerint siet mindennel, gyorsan cselekszik, aminek természetesen vannak előnyei is, de amikor a Notchnoi Prospect bőven ráérős zenéjét hallgatom, úgy érzem, hogy egy kicsit leráztam magamról a hétköznapok idegbaját, és áthelyeződtem egy másik dimenzióba, ahol semmi nem sürgős, nincsenek határidők, csak a süllyedés, az alámerülés, és hirtelenjében a víz alatt is tudok lélegezni – ja, elaludtam. Rick Wright a Pink Floydból volt képes ennyire ráérezni a ráérősség jegyében történő alkotásra – ha már a nyugatot említettem az előbb. De az egész Pink Floydra nem volt jellemző az idegbajos rohanás.

Azért azt kiemelném, hogy unalmasnak egy pillanatra sem unalmas ez a lemez. A Hitler’s Drawers például kimondottan örvénylő. Az enyhén elhangolt basszusgitár (vagy bassz-effekt), a pattogó dob, és a kavargó elektro hangszínek olyanná teszik, mintha egy megkergült hullámvasúton utaznánk. Egyszerre izgalmas, ijesztő és hányingert keltő. A rövid tétel után pedig egy kimondottan pink floydos darab jön, a Skipidar. A Winter Sea című tételben meg hallhatunk egy fantasztikus női éneket is. Itt se a teátrális nyugati éneklésre kell gondolni, bár franciásan sanzonos, mégis megmarad benne egy kis keletiség… Nem részletezném ki az egész anyagot, de aki a bizarr hangokra fogékony, és valami olyasmi elborultságot is szeretne hallgatni, amire nálunk talán csak az A.E.Bizottság volt képes talán, annak a Beard egy tökéletes választás lehet az albumról.

Ami a legfélelmetesebb viszont, hogy bámulatosan tekerik úgy a témákat, amitől a gumiszobából hirtelen egy éteri létsíkra helyeződik át a művészetük, és a groteszkségből komoly hangzások keletkeznek. Azt hiszem, hogy az alternatív zenében ez a legnehezebb. Zavarba hozni a hallgatót affelől, hogy amit hall az most vajon komoly, vagy vicc…
Beszerezhető az NGC Prodtól.