Az olyan súlyos, tüskés és barátságtalan zenékhez, mint amilyet a budapesti Grrrmba is játszik, csakis kötélidegzettel és türelemmel érdemes közelíteni. Egy ilyen anyag beéréséhez az átlagosnál több időre van szükség, és számtalan meghallgatás. Még az edzett füleknek sem árt, ha a megfelelő hangulatban teszik fel a korongot. Bevallom, nekem sem ment könnyen az ismerkedés, az elején minden alkalommal alul maradtam az anyaggal szemben.
A blackened sludge/doom mocsarából sarjadt ki ez a bizarr nyúlvány, hogy 2016-ban szabadon eressze az Imminent című anyagot, és négy istencsapással sújtsa az underground hallgatóságot. Egy évre rá ismét kiterjesztette indáit a Grrrmba, hogy világra hozza a Coalescence című kislemezt is. Később a két EP az NGC Prod alvilágában egyesült, hogy megszülethessen az első nagylemez. A zenekar Liptai Gergelynek (gitár, dob) és Szakács Bencének (bőgő, gitár, vokál) a szüleménye, az anyag azonban jöhetett volna Chicagóból is, mert a zenét hallgatva, a nemzetiség nem állapítható meg, és itt nem is igazán fontos.
Elsőre az ember azt veszi észre, hogy agyonnyomja valami. Ezekkel a földbe passzírozó, tömény, lassú blackened sludge riffekkel aszfaltot lehetne göngyölíteni, a vastag, durva és érdes hangzás szinte felmarja az ember hallójáratait. Az anyaggal szúrós bogáncsot rak az ember a fülébe, és a fájdalomra nem sok orvosságot kínál a lemez. A frontember pedig bömböl, acsarkodik, okádja magából a feketeséget, amennyire az anyag megkívánja.
Vibráló fényekre emlékeztető gitártémával indít az album első dala, a The Flashback (On the Edge of Sanity). Lord Mantisra emlékeztető megoldásokra éppúgy felfigyelek benne, mint ahogy a Coffinworm vagy a Neurosis romlott világa is visszaköszön. Atrocitások, haláltusák zenéje ez, és a fertő közepén magányosan tévelygő post-apokaliptikus ember világát járja be. A gyilkolás, a szenvedés és a perverziók nem viselnek álarcot, mert ezek a mocskot lélegző ember új normatívái. Ilyen és ehhez hasonló víziók telepednek rám, amikor a Grrrmba anyagát hallgatom, és bár nem mindig szeretek (vagy merek) ebben elmélyedni, van annyi feketeség bennem is, hogy időnként magába szippantson a lemez.
<a href=”http://ngcprod.bandcamp.com/album/grrrmba”>Grrrmba by Grrrmba</a>
Nincs minőségbeli különbség a két EP között, a lemez egy homogén egészet képez, ahol a lassúbb, vontatottabb agóniák között időnként gyorsabb részekre is fel lehet figyelni. A végére a Korovjov idők egyik dala is felkerült, ami semmivel sem lóg ki a sorból a többi nóta mellett. Engem a nyitódal és a Vision in Red nyomasztóan lassú témái fogtak meg leginkább, de egységes a színvonal az albumon, nincsenek hullámvölgyek. Talán ezzel kapcsolatban van kissé hiányérzetem is, ugyanis kiemelkedő, lúdbőrös élményeket sem találni. A lemeznek kétségtelenül tapintható hangulata van, és bár a dalokra rá lehet hangolódni, mégis úgy érzem, jót tenne a korongnak, ha a témákba könnyebben meg lehetne kapaszkodni. Amikor az ember blackened sludge/doomra adja a fejét, szerintem mindent el kell követnie, hogy legyen valami ádáz, tébolyodott fogósság a dalokban, ami megragadja és lehúzza az embert a legeslegmélyebb poklokig. A zenehallgató végig ott egyensúlyoz a szakadék szélén, ott bolyong az alvilágban, és csak egy lépésre van az őrülettől. Az album zord, rideg és nyomasztó, de ha valamivel betegebb, elvetemültebb lenne (mint amilyen a The Flashback), akkor az megadná azt a lökést a mélypont felé, amiben a zenehallgató titkon reménykedik.
Mindent egybevetve, a Grrrmba anyagával egy erős és jól sikerült debütalbumot ajánlhatok minden sötét és súlyos zenék kedvelőjének figyelmébe. Van az a hangulat, amikor a lemez tüskéi úgy szúrnak, hogy közben lekaparják a lélekre tapadt szennyet, ami meglehetősen bizsergető érzés.
