Üzenet érkezett az email fiókomra a Forgács főhadiszállásáról, hogy új anyag került be a raktárba, nézzem meg. Oda irányítottam a böngészőm: norvég banda death metal lemeze az érkező. A bandcamp-re beírtam a nevüket, legörgettem az oldalt info gyűjtés végett, és alul nagy örömömre kettő „márkanév” fogadott, név szerint Tomas Skogsberg producer és a Sunlight Stúdió! Egyből vállaltam a melót!
Mint említettem norvég bandáról van szó, az alapítási jegyzőkönyvben 2015 szerepel dátumként, klasszikus, gitár – gitár – basszus – dob – vokál felállásban szabadították a világra első nagylemezüket napokkal ezelőtt, de nem teljesen rutintalanul, mert születésük évében már jelentkeztek egy öt dalos kislemezzel, Old Broken Bones címmel.
Kiadójuk old school death metal bandaként promócionálja őket, amire a borítóra pillantva mi is rögtön következtethetünk. A piros alapon koponya + logo + lemezcím igazi retró minimalista kép, nem túl fantáziadús és mentes mindenféle eredetiségtől, véleményem szerint a nagy death metal robbanás idején ’88-ban ennél komolyabb képeket rajzoltak maguknak a fanatikus fiatalok a demóikra! A cd korongra nyomtatott hullaházi pillanatkép szintén nem újdonság, ebből következtetek arra, hogy a szövegkönyv grafikáit sem vihették túlzásba, bár bizonyítékom nincs rá!
Lépjünk tovább a zenére, 39 perc alatt 12 dalt hallgathatunk meg. Az Intro alatt felcsillant a szemem, igazi Sunlight hangzás, hamisítatlan Tomas Skogsberg produceri munka jön! Hurrá! Elmondtam már párszor (és fogom is még :D), hogy imádom ezt a hangzást! Ez a gyengém! Ha meghallom azt a „lánccsörgés” szerű gitárhangot, egyből ellágyulok, ilyenkor felugrik a szemellenzőm, nem érdekel sem az eredetiség, sem a tudás, semmi, csakis az, hogy húzós és fogós témákat kapjak az adott zenekartól a szintén jellegzetes „tika-tika-tika” lábdob-tam kombóval együtt. Ezt a jellegzetes megszólalást maga Tomas fejlesztette tökélyre azoknak a bandáknak a segítségével akikkel dolgozott a stúdiójában, a 90-es évek elején, és mára fogalom lett a death metal berkein belül! Kis túlzással saját kezével építette fel az évekig bevehetetlen svéd halál fellegvárát, amelynek olyan tartó pillérei voltak mint a Grave, Carnage, God Macabre, Entombed, Therion, Dismember, At Tha Gates vagy légionáriusként az Amorphis, bocsánat azoktól, akiket most ide kapásból nem soroltam fel!
Az Intro után sajnos a Befouled törölte a mosolyt az arcomról, a következő és egyben címadó tétellel, a Refuse to Rot ugyanis az összes közül a leggyengébbre sikerült nótájuk, jellegtelenül csordogáló lassú tétel, általam ki nem álhatott deathcore-os háttér énekkel kisegítve, nyoma sincs az előző bekezdésben felsorolt erényeknek. A soron következő Wither Ways szerencsére vissza pofozza a lemezt az elvárt irányba, gyors tempóval és egyből fülbe ülő témával indít, ahogy azt elvártam volna az elejétől fogva! Nem végig a sebesség dominál, a belassulós témaváltás gong szóval a nóta másik erőssége. Innentől kezdve rendben van a lemez, fele-fele arányban a gyors és lassú témákat játszanak, szerencsére Thomas és Robin jó témáikkal megspékelve. A „jó” szón van a lényeg, mert aki eredetiséget, egyediséget, saját karaktert keres, az rossz lemezt hallgat, ezeknek csírája sem lelhető fel, de hívőknek ez lényegtelen is. A deathcore-os orgánum végig kíséri a 39 percet, ám érdekes módon nem olyan bántó a továbbiakban, jobban bele olvad a death elegybe. Nem derült ki számomra, hogy ezért a hangért ki a felelős, Fredrik, akié a mélyebb tónusú vokál, vagy valamelyik másik tagé.
Sajnálom azt a tényt, miszerint egyetlen egy gitárszóló sem található sehol. Azért is kár ez a dolog, mert a dalok felépítése és szerkezete lehetővé tenné ezek beszúrását. A bedörrenő láncfűrészes lány kergetős rész helyett, vagy akár a korházi műszer szívhangjai effekt helyett gondolkodhattak volna szólókban, bár a Warpath végén mintha lenne valami foszlánya. Nem taszítottam volna el magamtól a Befouled lemezét akkor sem, ha mondjuk szintivel színesítik a lazább részeket, vagy akármi váratlant húztak volna elő a kalapból a sablonok helyett.
Sunlight: a kultikus hangzást megkapjuk, a múltidéző sound mással összetéveszthetetlen. A gitárok fűrészelnek, ahogy kell, a lényegi részt a két bárdista szolgáltatja, még sincs Ole basszus játéka elnyomva, megfelelő kíséretet és biztos alapot nyújtanak Henning dobolásával karöltve. Ha már dob, fel kell rónom hibának, hogy a lábdob kattogása zavaróan hangosra sikeredett, és ha nem kerülnék a gitárok hatása alá hamar, akkor ez a tény végig nagyon idegesítene! Ez valahogyan nem jött össze Tomasnak, olyan hatást kelt, mintha ezt a részt túldigitalizálta volna.
Sokáig gondolkodtam a végső pontszámon, de nem tudok hetesnél jobbat adni, és ebben is van egy nagy adag jóindulat bennem. A régi idők klasszikusaihoz nem ér fel , és ha az idén érkezett/érkező Gravestone, Demonical vagy Lik lemezeket nézem, azokhoz sem. Ennek pedig az az oka, hogy nem elég csak „jó” témákat írni, és azokat feldobálni egymás után, hanem igen is törekedni kell „kiválóan jó” témák összerakására, amelyek egy pillanatra sem engedik el a hallgatót, beszippantják az embert, és ha még valami saját dolgot sikerül belecsempészni, akkor lesz igazán jó banda a Befouled. Azért az kihallatszik, hogy a tehetségük meg van hozzá, egyszerűen nem mertek átlépni a küszöbön.
Csak stílushívőknek ajánlom! A bandcamp-en és a spotify-on is meghallgatható a Refuse to Rot, a spotin jobban szól!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.