Az undergroundban elmélyedt olvasó azonnal tudni fogja, hogy nem lesz túl könnyű dolga, ha francia black metalt tartalmaz az előtte álló korong. Európa ide vagy oda, egészen másképpen állnak a franciák a black metalhoz, mint mondjuk norvég társaik. Az utóbbival egy üstbe rakni a párizsi alakulatot félrevezetés lenne, a Moonreich ugyanis inkább a Mardukos svéd black metalból merít valami keveset, ha már mindenképen skandináv rokonságot keresünk a zenéjükben, ám többnyire a 21. századra jellemző rideg, modern black metal elemekből táplálkozik a francia zenekar, amelyhez hasonló bőven akad a színtéren, főleg a lengyeleknél. Mindehhez más forrásból is tapadnak hatások az anyaghoz, legyenek azok industrial jellegű törekvések, technikás, disszonáns tekervények vagy dallamosabb elkanyarodások.
A Fugue című negyedik lemezével tíz éves fennállását ünnepelheti a csapat, én legfeljebb a zenekarral való megismerkedést üdvözölhetem a kézhez kapott kemény fedeles, igényes digibook CD-vel, mivelhogy korábban csak a 2015-ös lemezbe füleltem bele anno, de semmire nem emlékszem már belőle. Egyébként nagyon kedvelem ezt a fajta CD formátumot, örömmel veszem elő és lapozgatom, mindenképpen beszédes az, amikor egy zenekar az ilyesmire is odafigyel, és még a benne található angolul megírt, kissé elvont, szimbolikus szövegek is teljesen rendben vannak.
Azt azért nem mondanám, hogy kísérletezős zenét rejt a Moonreich tavalyi korongja, de hogy nem igyekeztek beférni egy gyufásskatulyába, az egészen biztos. Bár a groove szó hallatán úgy jelennek meg a fejemben az előítéletek, ahogy a böngészőkben a pop-upok, az a leheletnyi groove, ami kiegészíti a ridegséget hordozó színeket a lemezen, nagyon is kell ide, ahogy kellenek a gitárhúrokon tett apró, de figyelmet bevonzó kísérletek, amelyek közül a legemlékezetesebbet az album utolsó néhány percében hallani.
A zenei összképet egybevéve, kimondottan szimpatikus, hogy nem vittek túlzásba semmit. Már az első dalban sokféle témát hallani, de úgy vannak egymáshoz illesztve, hogy minden hang, részlet, kiállás, vagy éppen post blackes ködfolt tartozzon valahová. Mennyiségileg és idő szempontjából is egészségesen, arányosan összerakott a lemez (nem tűnik 53 percnek), éppen ezért minden érdessége ellenére is emészthető és élvezhető. Egy nehezebb falat után szükség van a blackes sodrásokra, az utóbbi után egy súlyosabb riffre, vagy a disszonáns dermedtség után némi dallamosabb kiolvadásra, amiről az olajos hordók fölött melegedő kezek jutnak eszembe. A Heart Symbolism című dalt kiemelném remek témái okán, akárcsak az utolsó tételt, amely arra készteti az embert, hogy ismét meghallgassa a lemezt, de a Rarefactionben fellelhető fémes riff is imponáló.
A vokálról sokat nem lehet elmondani, valahol a blackes károgás és a magasabb fekvésű death metalos/sludge-os üvöltés között van félúton, ezer ilyet hallottam már, nem oszt, nem szoroz. Mondjuk, én enyhén monotonnak érzem, de az album erényeit cseppet sem csorbítja. Szerencsére a zenéről a monotonitás egyáltalán nem mondható el. A hangzás a stílusnak megfelelően jól el van találva, például a dallamok érvényesülésére kellőképpen figyeltek, és van némi postos hangulata is az anyagnak.
Meggyőző darab a Fugue, még ha nem is száll versenybe az év lemeze címért. A lényeg, hogy vannak ötleteik a franciáknak és hatásosan meg is tudják azokat valósítani. A cikk elején említett olvasótípus értékelni fogja.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.