Legion
Unseen To Creation

(2003)

war

2005. október 3.

0

Pontszám

10

Garael barátommal azon dumcsiztunk, hogy fölösleges dolog a kategorizálás. Hát igen, azt állítom most is. De a kategorizálás kell, mert így lehet jobban érzékeltetni az adott album által képviselt zenei irányt. Hát, amit a The Legion albumán hallunk, az black metal. Nem holmi szintis vámpírmese megzenésítve, nem electro-indusztriál gépezet, hanem az, amiről mindig is szólt a black metal. Gyilkos riffek, az a sajátos hátborzongató atmoszféra, a gyikos riffekbe bujtatott hihetetlen dallamok. Az „Unseen To Creation” hihetetlenül tisztán és kellően brutálisan is szól. A hangszerek arányosan szólnak, nincsen „kilengés” egyik hangszernél sem. A black-es riffeket néha megtöri egy-egy death metal-os is. Rövid intró után igencsak death metal-os riffel indít. Majd jönnek a magas hangon kijátszott dallamok a roppant brutális riffelésre. És már kezdetét is vette egy támadás, amelyen ellen nincs gát, nincsen barikád. Pusztít mindent. A második dalban is túlnyomó részt death metalos riffek vannak. De annyira jól vannak keverve a black metal-os riffekkel, hogy észre se veszi a gyanútlan hallgató, hogy mi is történik. A harmadik dal már vérbeli black riffelés. Igencsak Dark Funeral-os, de ki bánja. Azonban szó sincs másolásról. Érdemes a dobokat is megfigyelni. Olyan pörgetéseket hallunk, ami ritka. És a cineken is táncol a dobverő, hogy csak a dobokat figyelve is élmény hallgatni az albumot. Egy-egy ilyen album mindig megnyugtat, hogy nem kell leírni a black metal-t, mert vannak még igencsak tehetséges zenekarok, akik nem a divat útjára lépve próbálnak pénzt szerezni, hanem szívből és lélekből zenélnek. Hisz ha van zenei ágazat, mely igencsak nem hoz a konyhára, az a doom és a black metál. Ezek az igazi underground műfajok. Persze nem true-skodni akarok. De az tagadhatatlan, hogy az igazi értékek még mindig a föld alatt működnek. De térjünk vissza a The Legion-hoz. Egyik kedvenc dalom az „On Swift Wings”. Akusztikus gitárral kezd, majd rögtön egy pusztító black riff. Majd egy hangulatfestő szintibetét után igencsak monumentálisra veszik a figurát. Nagyon hangulatos. És az utolsó dal vége is ugyanilyen monumentálisan zárja a lemezt. Hát igen. Számomra a semmiből jött ez a zenekar, és íme mekkora kellemes meglepiben volt részem. Kérem, így kell szóljon egy black metal lemez. Se jobban, se rosszabbul. Itt nincsen helye modernkedésnek, ezt csak így lehet és kell csinálni. Nem tudom hányan fogják izgatottan keresgélni ezt az albumot, de azt ajánlom, hogy mindenki, aki vonzódik a metál extrémebb ágához föltétlen szerezze be, mert garantált, hogy nem lesz csalódás.